Rajzolni régen elkezdtem, még iskolás koromban, bár meg voltam győződve, hogy különösebb tehetségem nincs hozzá. Egyébként, ha bármilyen tehetségem lenne is, azt mindig mások fedezték fel, legnagyobb meglepetésemre. Kisiskolás koromban a házi feladatokban apa segített, kemény munkához szokott ujjai között elveszett a ceruza, de kétségkívül lett volna mit ápolni született rajztudásából : csodáltam a varázsszerűen megelevenedett ludakat a jégen, a befagyott tavat körülvevő fákat !
Ötödikben kezdődtek igazi rajzóráink és egyúttal "elhívatottságom" is : Tóth Emma tanárnő felfedezett ! Még ma is élénken emlékszem, amint három almát tesz az asztalra és kiadja a feladatot : vízfestékkel, nedves rajzlapra, közvetlenül ecsettel kellett felvinni a három almát. Még egy egérlyukba is elbújtam volna, annyira aggódtam, amikor az én padom mellé érkezett. Annál jobban meglepődtem, amikor lelkesen felmutatta az egész osztálynak szerény művecskémet: "Látjátok, így képzeltem !" és még a táblára is kirajzszögezte. Azóta többször átéreztem ezt a pillanatot más helyzetekben : a kétségek legmélyéről hirtelen szédítő magasságokba felkapó elismerést...
Az én általános iskolai rajztanárnőmet is Tóthnak hívták, Tóth Júliának. Sőt, Bikfic rajztanárnőjét is :)
VálaszTörlésNéha sajnálom, hogy soha nem akartam komolyabban foglalkozni a rajzolással. Pedig még középiskolában is, ahol csupán "iparirajz"-óráink voltak (az is csak elsőben), Felföldi tanár úr azt mondta anyámnak az egyik szülői értekezleten, hogy én vagyok az egyetlen az osztályban, akinek a símuló görbéiből tehetség látszik :)
Egy ilyen váratlan elismerés szárnyakat adhat egy gyereknek. Ezért gondoltam mindig a rövidke tanári pályámon, hogy inkább biztatni, mint letaglózni kell a gyerekeket!
VálaszTörlés