De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalászal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hagja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
1912.
Nem állhattam ellent ennek a szép Juhász Gyula versnek, a szelíden melankólikus szegedi költő egyik legismertebb alkotásának. A lemondás, a nosztalgia hamuja alatt a múlt parazsa...
* a linkre kattintva a vers francia fordításban is olvasható
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése