Nagyanyám sok boszorkányos históriát ismert. Szükség esetén azt is tudta, hogy mi a teendő. Engem például újszülöttként két hétig nem volt szabad az utcára kivinni, hogy a szemveréstől megóvjanak. Sőt, biztos, ami biztos, a kémény alatt (a kaminban) kellett leöblíteni az arcomat. Anyának, 19 évesen, nem sok beleszólása volt a teendőkbe. Csodálkozva figyelte, miért kell kidobni a sütőlapátot az eresz alá vihar esetén, villámhárító gyanánt... És ha a bevetett kenyér után megrázzuk a szalvétát a kemence szájánál, az azért van, hogy jó magasra keljen a kenyér!
A dagasztás hetenkénti műveletére én is emlékszem. Kivájt fateknőben kellett megdolgozni tésztát, kétszer keleszteni és dagasztani, ami nagyon kemény fizikai munka volt. A második dagasztás kb. éjjel 2 óra tájban történt és hajnalban befűtötte apa a sajátkezűleg, nagy szakértelemmmel rakott kemencét, hogy az alját képező téglák jól átforrósodjanak. Szénvonóval körbetolta a parazsat és a 2-3 kenyeret, a fonott cipókat becsúsztatta nagyanyám a kemence közepére. Mi gyerekek, tágra nyílt szemekkel asszisztáltunk a púposan illatozó gyönyörűséges kenyerek kivételénél : héjukat gyorsan hideg vízzel végig kellett futtatni, hogy fényes maradjon. A még melegen szelt első karéjra olvasztott, piros paprikával, esetleg tavasszal újhagymával megszórt zsíros kenyér ízére ki emlékszik még ?...
folyt. köv.
Én emlékszem :)
VálaszTörlésNéha még házikolbász karikákkal is lehetett fokozni a kéjt...
VálaszTörlés