Nagyanyám, "Furcsa" Kispál Eszter...

Visszagondolva, nagyon keveset tudok apai nagyanyámról, pedig egy fedél alatt éltünk egyetemi kollégista koromig. Ezt a portrét még gimnazista éveimben csináltam, emlékszem, milyen nehéz volt meggyőzni, hogy modellt üljön egy fél órára. Legtöbbször a fényképezőgép elől is elbújt, ezért is maradt róla olyan ritka kevés fénykép. Öregedő fejjel egyre jobban megértem viszolygását a megörökítéstől : én se nagyon szeretem, ha "megmerevítenek" az utókor számára...

Anya 18 évesen került Dunántúlról az Alföldre és az új helyen meg kellett küzdenie a "területéért", amelyen teljhatalommal nagyanyám uralkodott. Miután a fiatalabbik javára eldőlt a csata, mindenki megtalálta a helyét a házban. A hamu alatt pislákoló feszültség azonban mindvégig érezhető maradt annak, aki kellő detektorral rendelkezett... "Olyan vagy, akár nagyanyád!" : anya szájából nem számított bóknak ez a szívből jövő felkiáltás. Az egyetlen elismerést nagyanyám finoman kisméretű keze-lába váltotta ki : "Szerencsére nagyanyád kezét-lábát örökölted, nem az enyémet!" Így marad meg a öntudatlan anyai kijelentések súlya egy életre...

Nagyanyámat szinte sosem láttam fedetlen fővel. Éjjel-nappal, télen nyáron kendő takarta alig őszülő, kontyba tűzött két fekete hajfonatát. A kendő színe és vastagsága az évszakok és az alkalom szerint változott, egész gyűjtemény foglalta el a "sublótfiókot". Ugyanígy volt a kötényekkel is : e két kellék nélkül úgy érezte volna, hogy öltözetlenül kerül a világ szeme elé. Szinte sohasem mesélt gyerekkoráról, fiatal lánynak se tudom, milyen lehetett. Immár örökre magával vitte elmeséletlen históriáit...

folyt. köv.