6 év Isztambulban...

Ezt a képet nyilvánvalóan Isztambulban festettem, még a nyolcvanas években. Látszik is rajta, hogy nem vagyok nagyon otthonos az olajfestésben, különösképpen meg a tájképekben. Azután is inkább a könnyedebb tushoz folyamodtam, kiültem egyszerűen kis összecsukható székemmel az utcára, a temetőkbe vagy a mecsetek udvarára, esetleg belsejébe, a vastag szőnyegekre és élveztem a rekkenő kinti hőség után a friss csendet, a nyugalmat. Senki nem zavart, mint ahogy én sem zavartam senkit. Csak a cipőmet állítottam kint sorba a többi közé, még a fejemet se kellett letakarni.

1984-ben érkeztünk Törökországba. Az Egri csillagok-on nevelkedve, Isztambulról és a törökökről meglehetősen baljós képzeteim voltak, de Algéria után már túl voltunk a nehezén. A másfél évszázados török hódoltság annyira rányomta bélyegét a magyar többség köztudatára, hogy még nyelvrokonságunkat is letagadtuk (néhány szakértő kivételével). Elegánsabb dolog nyilván az észtekre vagy a finnekre hivatkozni... Magam is ott helyben fedeztem fel, mennyivel könnyebb egy magyarnak törökül megtanulni, mint például egy franciának! Gilbert-t is meghódította a török nyelv, mert a magyarral ellentétben nyugodtan rábízhatta magát a megtanult szabályokra, kivétel szinte nincsen. A pár év alatt a törököket jobban megismerve, olyan kulturált finom viselkedést tapasztaltam még az "egyszerűbb" közegben is, amiből sokan tanulhatnának az orrukat fenn hordó nemzetek közül... Azt a bizonyos szívélyes, szolgálatkész, kellemes hangulatot keltő viselkedést, amitől az élet több mint elviselhető lesz...