Régi illékony emlékek...

Azt mondják, az öregedés jele, ha a múltból egyszercsak egy réges-régi illat lebben fel és visszaröppent azon pillanatban évtizedek messzeségébe, oda, ahonnan ez az illat származik...

Ilyenek számomra a kukoricához fűződő emlékek, pedig az is igaz, hogy mostanában csak konzervdobozban találkozom a kukoricával... Nekünk búzaföldünk sohasem volt : nem voltunk a tehetősebbek eme kategóriájában. A téeszben meg már amúgy is minden közös lett, legfeljebb néhány zsákkal lehetett igényelni. De a kukoricaföld! Még a nadrágszíj-parcellában is muszáj volt néhány sort beiktatni, kellett a malac-hízlaláshoz, meg a tyúkoknak is. Mi, gyerekek is részt vettünk az egymást követő mezei munkákban : vetés (két szemet a kapavágásba), egyelés, legalább kétszeri kapálás, ha az eső nem hozta ki nagyon a gazt, végül a kukoricatörés a közeledő ősz sápadó napfényében, ködösödő reggeleken, melyeket a nap még fel tudott melengetni. S azután jött a nagy mulatság : a kukoricafosztás.

A lovaskocsi beöntötte az udvarba a kukoricacsöveket, s estefelé összejöttek a szomszédok kis sámlijukkal a fosztókába. Ki emlékszik még a frissen letört csövek utánozhatatlan illatára, ami maga volt az ősz? Mi, gyerekek nyakig beletemetkeztünk a "csuhéj" meleg halmaiba, beszívtuk ezt a megszokott és családias illatot, eljátszottunk az orrunk alá csíptetett kukoricabajusszal, elhallgattuk a felnőttek meséit és nevetéseit és élveztük, hogy sokáig fennmaradhatunk a csillagos őszi éjszakában...