A magányról, dióhéjban...

Nemrégiben akadt a kezembe Blaise Pascal ("a gondolkodó nádszál" - le roseau pensant) atyjának egy nagyon megszívlelendő mondata (csak kapásbeli fordításban) : "... rájöttem, hogy az emberek boldogtalansága egyetlen dologban rejlik, mégpedig abban, hogy nem tudnak nyugton megmaradni, egy szobában."

Sokáig azt hittem, hogy a magányt nem nekem találták ki, hogy én csak a mások társaságában, velük való gondolatcserében tudok létezni - egész egyszerűen még félek is egyedül ! Amikor Algériában egyszer másfél hónapra egyedül kellett maradnom, mert dolgoztam, míg Gilbert-nek Franciaországba kellett mennie vizsgázni, belga szomszédaim éjszakákon keresztül nálam ültek beszélgetni, kártyázni hajnalig, hogy ne féljek... Sokkal később már itt Valenciennes-ben, ha Gilbert hetekig kórházban feküdt, én villanynál aludtam és az öreg ház legkisebb éjszakai reccsenésére is megfagyott bennem a vér...

Már lassan négy éve lesz, hogy a magány visszavonhatatlanul megtalált. Különös módon, mihelyt visszavonhatatlansága nyilvánvalóvá vált, elmúlt egyúttal félelmetessége is. Nem volt többé fenyegető, inkább megszokott lett, mindennapi, amivel kellett valamit kezdeni. Rögtön rájöttem, hogy a menekülés semmit nem ér, csak a szembenézés segít, még ha nem is olyan egyszerű. Ezért úgy döntöttem,hogy elindulok annak a majdnem ismeretlennek - magamnak - a felfedezésére, akire eddig időm soha nem jutott igazán. Majd csak kisül valami ebből a kényszerű és tartós szembesülésből ! Majd négy év után elmondhatom, hogy megszoktuk egymást...