Nem szívesen engedek a kísértésnek, hogy kinyissam az emlékek dobozát, s kiszabaduljanak olyan kísértetek is, akiknek talán örökre bezárva a helyük. Mert minek is élesztgetni a múltat, minek olyan illúziókba ringatni magunkat, ami csak szemfényvesztés... Őrizzük inkább az említett szemfényt a jelenre és a jövőre, ehhez kell kötődnünk, ebben kell élnünk, olyan aktívan, amennyire izületeink és agysejtjeink állapota engedi... Mindez nagyon bölcs elhatározás gyümölcse, kérdés, hogy meddig tudjuk magunkat hozzá tartani. Ráadásul manapság nagy divat a mindent elsodró nosztalgia-áradat, amiben magam is tevékenyen részt veszek a sajátomon és Ági blogján, helyesebben az általa kezdeményezett nagy sikerű közösön. Hiába mondom józanul magamnak, hogy a múltba kalandozás annak a világos jele, hogy a jelen és méginkább a jövő bizalmatlanságot kelt, esetleg korunk, fizikai állapotunk arra ösztönöz, hogy szép és rendíthetetlen fitalságunk, esetleg mesés gyerekkorunk biztonságos meleg vizeire evezzünk vissza, sőt nyakig belé is merüljünk...
Itt van pl. ez a fénykép : Ivan küldte még 1972-ben, miután jó 2 évig leveleztünk még Leningrádból hazatértem után. Pedig e két dátum közé befér az egész történet : 1971. márc. 17 - 1971. máj. 17. Talán vagy 15 találkozás, fájdalmas elválás és két éves tisztázása a történteknek levelekben, mert az úgy könnyebb, ugyebár, a másik nem tud rögtön ellentmondani, mérlegelhetjük érveinket. A múltkoriban csak úgy kíváncsiságból beütöttem a nevét a Google-be. Fel is tűnt a szófiai egyetem pszihológia tanszékének vezetői között (tényleg pszichológia szakos volt), telefonszám, fogadóórák, stb. Hirtelen elképzeltem nagypapaként, esetleg kopaszon, pocakosan és sietve eltűntettem a képernyőről a szellemidézés eredményét...
Ha tisztában vagyunk azzal, miért is nosztalgiázunk, akkor semmi baj :) Nem mondom, néha pótcselekvés lehet, sőt menekülő útvonallá is válhat múltba révedni. De ha ismerjük magunkat, úgyis tudjuk, hol a határ és mikor kell gyorsan visszaugrani a múltból a jelenbe.
VálaszTörlésTudod Flóra, nekem ez az egész inkább emlékidézést jelent. Jólesőt, visszanézőst, magunkat megmosolygóst,miközben a jelen napjaink szépen folynak a medrükben.
Régi nevek keresőbe beírása meg játéknak jó, semmi több, nem? :)Nincs aki ki ne próbálta volna...:)
Mert a te utad olyan szép kiegyensúlyozottan halad, kedves Endi, és ez nagyon jó... Ismerek viszont sok olyan embert, akinek ez a jelentől való merev elzáródást jelenti. Hogy viszonylag olyan sokat "cikkezek" róla, talán azért is van, hogy az én kis mezsgyémre is figyelmeztető karókat állítsak, mert tudom, hogy bizonyos kortól már igen csábító a visszanézés, sőt a visszafelé nézés...
VálaszTörlésNem is biztos, hogy pocakos :)
VálaszTörlésInkább nem kockáztatom meg!
VálaszTörlésnekem is van egy hasonló történetem, csak ez is pár évvel előbbről...:)
VálaszTörlésén még a google-t nem próbáltam...:)
Próbáld meg, aliz, tanulságos! Olyan, mintha bekukkantana az ember egy idegen ablakon, a ház előtt csak úgy elmenőben, de persze kis kerülővel...
VálaszTörlésHajjaj, Flóra, az én sima utam...:)))
VálaszTörlésSima az, ha visszanézek magam mögé, de amíg rajta jártam, juj de törték a göröngyök a talpamat!
Komolyan: bizony valós veszély a múltban élés, látok ilyet sokat, főként kisiklott sorsúakat tesz ez lelkibeteggé. Együtt érzek velük nagyon, mert nem könnyű elfogadni a megváltoztathatatlant, főképp ha gyökeresen és rossz irányba változott az életük.
A mi múltidézésünkkor meg, jól mondod, karókat kell állítani. Épp ezért írtam, hogy tudnunk kell, hol a határ. :)
Ajjaj, ezért nem megyek el én sem RégiNagySzerelem műhelyébe (pedig pontosan tudom, hol van), bármennyire is kíváncsi lennék rá majdnem 30 év után - csak néha elképzelem, mit szólna. :)) Sajna, ő az iwiw-en nincs rajta, pedig időnként rákeresek, hátha.
VálaszTörlésEndinek: gondolom én, hogy neked se volt mindig könnyű, csak emiatt a mondatrész miatt mondtam igy : "miközben a jelen napjaink szépen folynak a medrükben." - ahogy te kifejezted. Ami engem illet, kifejezetten menekülök attól, hogy sajnáljak valami elmulasztott élményt, mert amin nem lehet változtatni, azon minek bánkódni... (köszönet Epikurosznak!)
VálaszTörlésÁginak : igazad van, azt hiszem. Amikor a múlttal nem akarunk szembesülni, akkor nyilván magunkkal nem bírunk szembe nézni, az a gyanúm...
VálaszTörlésMondjuk, ez nálam (az én kellemetlenül túl realista énemnek megfelelően) úgy is jelentkezik, hogy főleg azért nem mernék odamenni, merthogy én mennyire megváltoztam - pedig ezalatt nyilván ő se maradt az a régi 32 éves "adonisz" (hehe) :))
VálaszTörlésŐszintén szólva, ez is megfordult a fejemben, de kevésbé egy kicsit, mint az előbbi (mivel nincs szándékomban tetszeni senkinek immár... a normális társadalmi szinttől eltekintve)...
VálaszTörlésÉn sem akarok már tetszeni férfiaknak, de azért mindig elképzeltem, hogy belépek, köszönök, aztán majd be kell mutatkoznom neki, mert hát ugye... ő meg közben megdöbben: na, ez a gondolat eléggé megrázó. :))
VálaszTörlésValahogy igy vagyok vele én is...
VálaszTörlés