amiről írni szándékoztam, annak nincs látható köze a képen látható báránykához, mely zsebkendőnyi kertem gyepét van hivatva legelészni... igaz, minimális sikerrel. Inkább ebben a karácsonyi, ádventi hangulatban eszembe jutottak gyerekkorom templomhoz fűződő emlékei. Megintcsak visszapillantás, de hátha mond valamit a fiatalabbaknak is...
Anya protestáns családból "szakadt" az Alföldre, majdnem színtiszta katolikus faluba, ahol talán 10 főt tehetett ki a máshonnan jött néhány evangélikus. Bennünket öcsémmel katolikusra kereszteltek. Jött az első áldozás napja, amit már egy héttel előbb lelki vizsgálat (vagy inkább tortúra) előzött meg : a pap, aki még csuhát viselt akkoriban, lelkünkre kötötte, hogy a nagy nap előestéjén minden bűnünkért kérjünk bocsánatot szüleinktől. Anyával még könnyen átestem a dolgon, de apával nem volt szokás közöttünk az efféle "ömlengés". Végül valóságos zokogás árán bírtam csak kinyögni a kérdéses mondatot és szegény apa, maga is kényelmetlenül érezve magát, sietve véget vetett a pszichodrámának.
Nagyanyám, aki különben ritkán tette be a lábát a templomba, megkövetelte tőlem a minden vasárnapi nagymisét és a minden hónap első vasárnapi áldozást. Ez utóbbit persze gyónás előzött meg, amitől már előre viszolyogtam. Maga a gyóntató-fülke is olyan félelmetesnek tűnt a benne uralkodó baljós homálytól, hogy ha lehetett, messze elkerültem. Havonta egyszer viszont nem kerülhettem el 14 éves koromig... Igyekeztem mielőbb túlesni rajta, mint valami nehéz vizsgán, amire soha nem tudtam felkészülni. A rácson át kivehetetlen kövér fülnek próbáltam kinyögni nagy nehezen összegyűjtött "bűneimet", melyekből, bárhogy igyekeztem is, sohase jött össze három-négynél több. Ilyenkor következett az ingerült ösztökélés : "Na mi lesz, tán harapófogóval kell belőled kihúzni a bűneidet?" Esküszöm ez a mondat a "harapófogóval" szó szerint beivódott az emlékezetembe, mintha csak belemarták volna. Nem voltak nekem bevallani való bűneim, sőt, még tettem is hozzá (hazudtam, káromkodtam - pedig sosem!), hogy meg legyen elégedve a plébános úr... Igy lettem végül is hazugságra kényszerülve! Az utána következő áldozásról sem maradt felemelő emlékem... Akkoriban még sorba térdeltünk az oltárt elválasztó korláthoz, öregek, fiatalok, s kinyújtott nyelvvel vártuk, hogy a pap rátegye az ostyát. Hittan órán lelkünkre kötötte, hogy véletlenül se ropgtassuk meg, sőt fogunk ne is érintse, mert az maga Krisztus Urunk teste... Több se kell egy gyerek fantáziájának : hazáig próbálgattam nyelvemmel lepiszkálni a szájpadlásra tapadt, papír ízű, megpuhult valamit, nehogy még harapással is terheljem lelkemet... Mindez bizonyára hozzájárult a vallástól való teljes eltávolodásomhoz, mert az állandó bűntudat szítása azt az érzést keltette bennem, hogy a vallás csak a földi siralomvölgyet tudja nyújtani nekem egy nagyon is hipotetikus paradicsom reményében, egy Big Brother -szerű istenség állandóan figyelő szeme alatt...
Először azt hittem, valódi bárány, aztán gyanút fogtam az őt belepő hó miatt - de nagyon aranyos kis kőbárányka! :)
VálaszTörlésA hit és a kényszer nemigen férnek meg egymással. Azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok, hogy soha senki nem kényszerített templomba.
VálaszTörlésTényleg kő, az unokáimnak vettem. Hiába váom, nem legel biza...
VálaszTörlésKedves Zé, isten hozott ezen a blogon (bár a fenti bejegyzés olvastán nem hangzik túl hitelesen a kifejezés...) Jártam a tiéden és felírtam a rendszeresek listájára Ágié, Gabié, Endié stb mellé.
VálaszTörlésKülönben való igaz, hogy a kényszer inkább elriaszt...
Köszönöm. A köszöntést és az olvasást is. :) (Jártam már erre néhányszor, de legtöbbször a blogokat is csak csendben olvasom.)
VálaszTörlés