Szellemek találkozása

   A nap megszánt bennünket ma délutánra. Legalább lenyugvóban láthatjuk talán. Este tíz után még eregeti halvány sugarait, de a világosság percekkel  csökken minden nap. Furcsa módon ettől elszomorodom, mert az életem allegóriáját látom benne...

   Két nap óta megállás nélkül gomolyogtak az igazi északi felhők, bőségesen megöntözve a kertemet. Nem panaszkodom, szüksége volt rá. Hétfő óta a gyerekeknél káprázatos napsütésben volt részem, ilyen hibátlanul megszervezve, hogy napközben kipihenhessem a reggeli és esti meleg pillanatokat, a gyerekek iskolába készülését és esti programját: hazatérés, vacsora, fürdés, mese, alvás.

    Tegnap délután Gilbert sírjánál jöttünk össze vagy tizenketten, barátaival, akiket én is ismertem, s akikkel sok kellemes, nagyszerű pillanatot osztott meg. Körbeálltuk a kis márványlapot, mit sem törődve a kitartóan szemerkélő esővel. Ahogy az emlékek előjöttek, úgy zártuk egyre szorosabbra a kört. Az eső zuhataggá változott, az esernyők mit sem segítettek, mégsem akarta senki megtörni a varázst. Arra gondoltam, bárcsak hihetnék a halálon túl is létező emberi szellem kommunikációs képességében, miszerint élők és holtak továbbra is szoros kapcsolatban maradhatnak... Tudom, hogy sokan szilárdan hisznek benne. Én nem. Megbékéltem a lehetetlen gondolatával. Tegnap viszont sajnáltam egy kicsit...

Ihlet színesben

Az Interneten találtam ezt a régi fekete-fehér fényképet. Szeretem az ilyen kicsit talányos pózokat, melyek köré történetet lehet képzelni...

Nomeg színes pasztellbe álmodni a fekete-fehéret...

A díszlet érintetlen...

   Ez a 2010-ben vagy 11-ben készült kép hűségesen felidézi bennem az elmúlt nyári vakációk hangulatát. Szinte mindig minden a régiben: ez várt bennünket évről-évre  megnyugtatóan, mert a halhatatlanság illúzióját keltette mindenkiben. Csak a generációk változtak egy kicsit... A régiek eltűnőben, a tegnapi gyerekekből apák lettek, s feltűntek a helyükbe lépő új göndör fürtök. Tóbiás, a piacon vett (valószínűleg made in China) műanyag teknős kiszolgálta már az előző nemzedéket is, Alice azonban fáradhatatlanul huzigálta maga után fülsértő zajjal az előszoba csempéin. 

   A "díszlet" minden darabja évtizedek óta érintetlen emlék. Ha a legkisebb változás is történt távollétünk alatt, szemünk azonnal felfedezte. Minden részlethez fűződik valami, de leginkább érzelemmel átitatott gondolat.

   Az asparagus... Még kamaszkoromban került pont erre a helyre. Télen megvedlett egy kicsit, tavasszal ugyanilyen buján kihajtott. Emlékszem, valaki tanácsára anya még galambvérrel is megöntözte néha... Rengeteg helyet elfoglalt, meg is szúrta, aki hozzáért, de a helyét örökre kiváltotta és túlélte pártfogóját... 

   A fogason anya legalább öt "otthonkája" lóg egymás hegyén-hátán. Amit csak el akart hirtelen tüntetni "láb alól", oda akasztotta, esetleg szék karjára, "ne legyen útban". Mániákus rendrakó volt pedig, ezzel üldözte a család tagjait. Hirtelen nagyon jólesik szememnek ez a megható rendetlenség. Magamra ismerek benne. Ezek szerint hiába küszködök ellene: atavisztikus. Ime a bizonyíték.

Csalóka játék

Berlin, 1978: mellettem Arlette szemüvegben és férje, Alain

   Egy óra múlva el kell mennem itthonról. Gondoltam, mégis megírom gyorsan ezt a tegnap óta tervezett kis bejegyzést, hátha el is olvassa valaki... Mostanában átmeneti szárazság uralkodik a blogvilágban, legalábbis amerre én járok, nomeg persze az enyémeken. Gondoltam, locsolok egy kicsit...

   Pár nappal ezelőtti telefonhívás szülte ezt pár szerény gondolatot. Régi, a berlini évekből származó ismerősöm, Arlette hívott fel. 24 éve láttam utoljára. Azt mondja, szeretne meghívni hozzájuk, Normandiába. Hatvanadik születésnapjára...

   Megdöbbentem. Hihetetlennek tűnt a 60 éves Arlette, a kis elzászi fiatalasszony, aki úgy maradt meg bennem, olyan törékeny szőkén, kékszeműen, ahogy elváltunk. Most meg nagymama...

   Furcsa játéka az időnek és az emlékezetnek! Mintha csak rajtunk járna el: akiket hosszú ideig nem látunk, érintetlenul élnek tovább emlékeinkben, örök fiatalon vagy tovább nem töpörödő öregekként. Rajtuk nem fog az idő.

   Akárcsak azokon, akik immár örökre eltávoztak...

Napos oldal

   Majd két hét óta először kezdek olyan napot, amikor semmi sürgős dolog nem zárja le eleve előttem a horizontot: gyönyörű kék az ég a viharos záporok után, tegnap hazahoztam a képeket a kiállításról (egy kivételével), látszólag tehát minden feltétel együtt van a kikapcsolódáshoz. A napot azzal tölthetem, amivel tetszik: írogatás (már hiányérzetem volt!), olvasgatás, szieszta a nyugágyban a napernyő alatt, séta (nagyon kellene mozogni!) stb. Még egy délutáni mozit is megengedhetnék magamnak... Ilyen a nyugdíjasok aranyélete, mondaná a még munkahelyen fáradók tömege. 

   Hát igen, van benne igazság. Abban is, hogy sok nehéz év árán jutottunk el idáig. 

a kert is megváltozik nemsokára

   A múltkoriban cseréltünk véleményt arról is, hogy némileg lankasztja az optimizmust az a bizonyos perspektíva... Ugy érzi az ember néha, korban is közeli barátait számba véve, hogy aknamezőn jár. Körülötte hullanak a társai. Vajon mikor lép ő maga is láthatatlan aknára?...

   Tudom, nem illik efféle pesszimista sóhajjal zárni egy bejegyzést. Különben mindenkit lelombozok és senkinek sem lesz kedve többé rámnyitni a virtuális ajtót. Pedig mindig jólesik, ha megszólal a csengő, még ha csak a számítógépé is! Szerencsére az igazi is megcsörren. Amolyan útbaeső helyen lakom, sokszor vagyok "postaláda" és egyéb "lerakat" barátaim, ismerőseim számára. Itt tesznek le másnak szánt csomagot, üzenetet, s az a "másik" ide fog érte benézni. Sokszor a ház előtt van a gyülekező is, s ha mindenki összejött, itt osztjuk meg az autókban rendelkezésre álló helyeket is, hogy együtt folytassuk az utat... 

Nemsoká bezár...

   Immár 12 napja tart a kiállításunk, majd minden délután megfordulok a város központjában. Egyszer-kétszer vittem magammal papírt, munkaeszközt, de az utóbbi napokban nem volt hozzá kedvem, energiám. Az időjárás kegyes velünk, gyönyörűen süt a nap, a csúcsponton 30°-ra is felment. Errefelé azonban mindenki visszatartja a panaszszót: sose lehet tudni, mikor szakad vége hirtelen az áldásos napsütésnek, s ezért inkább elraktározni szeretnénk belőle a szűkösebb időkre!

   Egy képem elkelt tegnap. Ismerem a vevőt, tudom, hogy jó helye lesz nála. Ez volt az:

Vihar előtti szélcsend

   Kinn csepereg az eső... Második napja már. Legalább nem kell a kertet locsolni, igyekszem vígasztalodni velemszületett optimizmussal.
   "Kivettem" a délutánt és elhatároztam, hogy ma nem megyek a kiállításra ügyelni. Holnaptól úgyis két bőven megterhelt nap vár rám, s ilyenkor jobb, ha előtte veszünk egy mély lélegzetet...
   Délelőtt itt voltak a mesterek, hogy felvegyék az előleget a hamarosan kezdődő nagyszabású felfordulásra, mely 3-4 hétig fog tartani. Ehhez is most veszem majd előre a mély lélegzetet és némi tartalék energiát is kellene gyűjtenem az elviselésére.
   A konyhát ki kell ürítenem. Minden bútorelem helyet fog változtatni, a mosogató 90°-os fordulatot hajt végre és az ablak alatt találja magát, mely ablak a szárnyas ajtóval együtt kicserélésre ítéltetett. A sütő helyén tusoló lesz és WC fülke (eddig csak az emeleten volt). Arról nem beszélve, hogy az egész tető lebontódik és helyette (remélhetőleg) jobban szigetelt, új ablaknyílással felszerelt födél lesz a fejem felett! 
   S ekkor jön majd a tortára a szem cseresznye, mint a franciák mondják: "la cerise sur le gâteau"! Álmaim terasza a konyha elé! Igaz, hogy némi áldozatot követel: útjában van csodás hortenziám és legszebb rózsabokrom (a képen szereplő sárga)... Megígérte a mester, hogy talál nekik helyet valahol a kertben és át is ülteti őket!
   Augusztus elejére talán a festésnek, pakolásnak is vége lesz és jó lenne élvezni is egy kicsit az eredményt. Néha elmerengek az egészen: mi ez, ha nem vackolódas a végső helyemre?...