Szellemek találkozása

   A nap megszánt bennünket ma délutánra. Legalább lenyugvóban láthatjuk talán. Este tíz után még eregeti halvány sugarait, de a világosság percekkel  csökken minden nap. Furcsa módon ettől elszomorodom, mert az életem allegóriáját látom benne...

   Két nap óta megállás nélkül gomolyogtak az igazi északi felhők, bőségesen megöntözve a kertemet. Nem panaszkodom, szüksége volt rá. Hétfő óta a gyerekeknél káprázatos napsütésben volt részem, ilyen hibátlanul megszervezve, hogy napközben kipihenhessem a reggeli és esti meleg pillanatokat, a gyerekek iskolába készülését és esti programját: hazatérés, vacsora, fürdés, mese, alvás.

    Tegnap délután Gilbert sírjánál jöttünk össze vagy tizenketten, barátaival, akiket én is ismertem, s akikkel sok kellemes, nagyszerű pillanatot osztott meg. Körbeálltuk a kis márványlapot, mit sem törődve a kitartóan szemerkélő esővel. Ahogy az emlékek előjöttek, úgy zártuk egyre szorosabbra a kört. Az eső zuhataggá változott, az esernyők mit sem segítettek, mégsem akarta senki megtörni a varázst. Arra gondoltam, bárcsak hihetnék a halálon túl is létező emberi szellem kommunikációs képességében, miszerint élők és holtak továbbra is szoros kapcsolatban maradhatnak... Tudom, hogy sokan szilárdan hisznek benne. Én nem. Megbékéltem a lehetetlen gondolatával. Tegnap viszont sajnáltam egy kicsit...