Mindennapok (2)

Valence, 2011...

   Mindennapok. Borús, de enyhe az idő. Ezt kellene kihasználni a hátralékok törlesztésére. Azt mondják, kellemes, napos idő vár ránk a hét végére. Megvettem a cserép sárga krizantémot, amellyel kiballagok majd a temetőbe. Húsz perc séta a sírig.

    Vettem egy csomó tulipán-, jácint- és frézia-hagymát, el kell ültetnem azokat is még a héten. Nem a vele járó munka a probléma, hanem a helyhiány... Kevés a napos hely a kertben, még ha ki is süt néha. 

    Közérdekű témát kerestem, de miféle téma érdekelhetné az idetévedő olvasót egy eseménytelen életből? Hiszen velem többnyire már csak a fejemben zajlanak az események! Én akartam így. Ma is bekapcsolódhatnék sok elfoglaltságba, nyüzsöghetnék jobbra-balra, van is rá igény. Én húzódok vissza lassan sokmindentől.

   Hétfőn Muriel barátnőmnél volt az irodalmi est. Téma: Velence. Egyúttal megünnepeltük Denise hetvenedik születésnapját, jelen volt Jacques is, özvegy, a kilencvenediket tapossa, de még egyedül ellátja magát, süt, főz, bevásárol, autót vezet, akár Párizsba is elhúz időnként. Denise elég súlyos szembetegséggel küd, kétszer elvált, egyedül él. Kis kiadót alapított, verseket ír, a könyvszalonokat járja (mint kiadó), kulturális eseményeket szervez a 40 km-nyire levő Douai nevű városban. Energiája lankadatlan, minden próbát kiáll. Már nyolc alkalommal járt Velencében, erről tanúskodik a második kis könyv, mely verseit, lírai útleírásait tartalmazza. Tetszett a stílusa: minden ömlengéstől mentes, mégis emóciókat ébreszt és oszt meg, még azokkal is, akik sosem jártak Velencében.

   Beiratkoztam a helyi Múzeumbarátok Körébe is. Szép múzeumunk van, ahogy illik is Watteau, Carpeaux szülővárosához. A Rubens-teremben pl. a mester 8-10 monumentális festménye látható. Többek között tervbe vettek december végére egy párizsi látogatást a Marmottan-múzeum és a Fragonard-kiállítás megtekintésére. Nagyon csábító!

   Hát körülbelül eképpen zajlik életem lassú folyása. És mégis milyen gyorsan zsugorodik a szamárbőr!... 

A nagymamaság művészete...

Alice 7 éves

   Újra egyedül.

   Sokszor tapasztaltam már, hogy elég az első mondatot megtalálni, leírni, hogy csörgedezni kezdjen az írás patakja. Nálam különben sem dagad hegyi zuhataggá, megmarad nyugodtan csörgedező patakocskának, mely mélázva kerülget néha egy-egy követ, nem is túl mélységes, hogy mezítláb is át lehessen kelni rajta. Sőt, talán még szomjat is olt egy kicsit...

   Francia nyelvű blogomon épp most "csörgedeztem" a nagymamaság örömeiről, melyben szűk egy hétig részem volt. Ismerek jónéhány nőt (és valamivel kevesebb férfit is), akiket valóságos pánik fogott el, amikor is gyerekeik bejelentették a nagy hírt, hogy útban van a harmadik generáció! Mintha az első kapavágást ejtették volna a sírjukon...

   Nekem tetszik ez a szerep, sőt, kiváltságosnak érzem magam, hiszen a gyereknevelés felelősségének nagyja nem rajtam, hanem a szülőkön van. Marad nekem a színtiszta öröm, amelyben lubickolhatunk naphosszat, sietni sem kell az iskolába, miénk a sok nevetés, mesélés, séta, mozi, rajzolgatás, éneklés, miegymás... Meddig tart? Nem tudhatom. Addig is élvezem minden megadatott pillanatát.

Októberi születésnapi idők

   Készülődés, várakozas, ünnepi vacsora, másnap újra ebéd együtt... Októberi születésnapi idők, Alice-é és az enyém, 10 nap különbséggel, de együtt, ezúttal itt nálam és másnap a másik nagyszülőknél: vándorolunk egyik helyről a másikra!... A szülők hazamennek dolgozni, mi pedig megosztozunk a két unokán: ezúttal Alice nálam, Lucie a két másik nagyszülőnél, minden szünetben váltogatják a helyet, de időnként egy-egy közös program összehozza őket.

   A gondosan válogatott csomagolás sok szép papírja megtölti a kuka felét, mert ugye, Lucie is kapott azért kis ezt-azt, hogy ne gondoljon fájó szívvel a születésnapjától elválasztó 5 hónapra... Én is el vagyok kényeztetve, nehezen térek magamhoz: I-pad mini, nyaklánc... Sőt, magamat is megleptem egy Kobo "liseuse" (minek mondják magyarul: olvasó-lap? Egy 30 000 kötetes könyvtár belefér, több nyelven is!) nevű, notesz nagyságú szerkentyűvel. Telepátia útján eltulajdonítottam fiamtól az ötletet, pedig évek óta ellenálltam neki, a papír-könyvek kultusza miatt. Már alig férek a könyvektől, s az áruk is igen magas ahhoz, hogy könnyedén elcsábuljak egy esetleg később csalódást okozó újdonságtól... Ezért sokat remélek ettől a kis "szerkentyűtől", melynek magyar nevét tőletek várom!

Az én évszakom?...

   "Megyünk az Őszbe..." mondanám Adyval. Születésnapi hangulat, nekem mindig ilyen jut, magától értetődően. Minden karteziánus voltom ellenére azt hiszem, mégis van valami összefüggés születésünk időpontja és lelki alkatunk között. Egyszerre vagyok vidám és optimista, ugyanakkor bizonyos melankolikus pesszimizmus sem idegen tőlem.

   Október közepe... Egyik lábunk kis szerencsével még a nyárutóban, a másik meg már deres fűre lép. Nosztalgiával idézzük az egyre távolodó nyarat, melynek éltető melege már csak bőrünkbe ivódott emlék, s a színe is fakul. A nap rövidül, a szomszéd utca platánjainak még zöld a koronája, de néhány száraz levél már földet ért.

   A fűtési szezon... Próbálok ellenállni, főleg esténként, hogy máris bekapcsoljam, hiszen április végéig is kitarthat. Ezért inkább két pulóverben, sálban ülök a képernyő előtt, este meg takaró alatt nézem a tévét. Piros színe legalább a meleg illúzióját kelti! Az is igaz, hogy a tavalyi szigetelési munkálatok eredményeképpen megvan a 18-19° bőven és a gondolkodásnak amúgy se tesz jót a bágyasztó meleg!

   Vasárnap azért bemelegítettem, mert összehívtam délutánra öt-hat barátnőmet. Egy kivételével magányos nők, több korosztályt képviseltünk. Kávé, tea, sütemény volt terítéken, no és egy üveg pezsgő születésnap révén. Bár előre nem jeleztem, mégis kitudódott és egy óriási cserép hortenziával érkeztek meg. Este 7-8 óráig beszélgettünk, sok minden terítékre került. Nem értettünk feltétlenül egyet mindenben, de jólesett kimondania mindenkinek a ránehezedő, ritkán sorra kerülő súlyosabb gondolatokat is. Nem vagyok feltétlen híve a morbid témákban lubickolásnak, de néha jót tesz, ha engedjük azt az elfojtott, lelkünk mélyén rejtőzködő legfájóbb húrt is megpendülni és hangját a felszínre törni...

Néhány rövid gondolat vágyról

   Két napja egy kisebb előadáson, beszélgetésen vettem részt, melynek témája a következő volt: "Le désir". Magyarul annyit jelent: vágy, óhaj, kívánság stb. Az előadó hosszasan fejtegette a fogalom pozitív vagy negatív megítélését a különböző korok, kultúrák és témák összefüggésében.

   Sokszor értelmezték filozófusok, moralisták negatív értelemben, mondván, hogy jobb őket elfojtani, mert rabul ejthetnek bennünket, szabadságunkat korlátozhatják. A vágy kielégíthetetlen, mert mindig újabb tárgya van; ráadásul teljesen irracionális, mert valahányszor szembesül a valósággal, csalódást okoz. Hányszor megesett velünk (velem legalábbis...), hogy intenzív  epekedésem tárgyait felruháztam nemlétező, idealizált tulajdonságokkal, melyeket a könyörtelen (és üdvös) valóság később elsöpört, utólag jótékonyan megmentve a katasztrófától!

   Platon óvott tőle mindenkit, sőt, Epikurosz is kizárta a nyugodt boldogság receptjéből. A későbbi korok filozófusai és a pszychoanalízis már tágabb értelemben tárgyalta a témát. Abban azért megegyeznek a régiekkel, hogy "mi nem" a vágy: nem azonos a megkívánással, mert ez utóbbi rövid időtartamú, kevésbé erős (pl. megkívánok egy süteményt...), sem az óhajjal (szeretném, ha sikerülne egyszer eljutnom Amerikába...), hanem az egész pszichét elfoglaló, szinte obszesszióvá fajuló állapot. 

    Rousseau szerint viszont boldogtalan, aki már semmi vágyat nem érez. Egyetértek vele: szerintem sincs messze ez esetben a depresszió...

    Egy pár mondat erejéig magam is részt vettem a beszélgetésben. Felhoztam a buddhizmus ideális nirvana-allapotát, amikor is megszabadulunk minden vágyunktól... Számomra nem éri meg a halhatatlanságot és semmi köze az én boldogság-képemhez! Jobban tetszik a már idézett, Szt. Ágostonnak tulajdonított mondat:

"A boldogság abban áll, hogy továbbra is kívánjuk, ami a miénk."  (ford. általam)

  

Október

   Régóta vágyakoztam egy hosszú, szép vénasszonyok nyarára... Hogy némileg kárpótoljon az esős, hideg szeptemberért. Már két hét óta tart: ki sem merem mondani, nehogy elillanjon!

   A nap sugarai szinte égetnek  -  de csak pár órát... Alacsonyan jár és az árnyék rögtön sötét és hűvös lesz, mint amikor durván visszavonja ajándékát a kéz. Nagyon kellene pedig még egy kis haladék!...

Juhász Gyulát idézem:

OKTÓBER

A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.

A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelekemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!

(1924)

S legyen még ez a rövid részlet Máraitól, csak úgy, ajándékként:

„Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és illatos.”

Márai Sándor: Október, részlet – In: Uő.: Négy évszak, [Budapest], Helikon, 2000