Néhány rövid gondolat vágyról

   Két napja egy kisebb előadáson, beszélgetésen vettem részt, melynek témája a következő volt: "Le désir". Magyarul annyit jelent: vágy, óhaj, kívánság stb. Az előadó hosszasan fejtegette a fogalom pozitív vagy negatív megítélését a különböző korok, kultúrák és témák összefüggésében.

   Sokszor értelmezték filozófusok, moralisták negatív értelemben, mondván, hogy jobb őket elfojtani, mert rabul ejthetnek bennünket, szabadságunkat korlátozhatják. A vágy kielégíthetetlen, mert mindig újabb tárgya van; ráadásul teljesen irracionális, mert valahányszor szembesül a valósággal, csalódást okoz. Hányszor megesett velünk (velem legalábbis...), hogy intenzív  epekedésem tárgyait felruháztam nemlétező, idealizált tulajdonságokkal, melyeket a könyörtelen (és üdvös) valóság később elsöpört, utólag jótékonyan megmentve a katasztrófától!

   Platon óvott tőle mindenkit, sőt, Epikurosz is kizárta a nyugodt boldogság receptjéből. A későbbi korok filozófusai és a pszychoanalízis már tágabb értelemben tárgyalta a témát. Abban azért megegyeznek a régiekkel, hogy "mi nem" a vágy: nem azonos a megkívánással, mert ez utóbbi rövid időtartamú, kevésbé erős (pl. megkívánok egy süteményt...), sem az óhajjal (szeretném, ha sikerülne egyszer eljutnom Amerikába...), hanem az egész pszichét elfoglaló, szinte obszesszióvá fajuló állapot. 

    Rousseau szerint viszont boldogtalan, aki már semmi vágyat nem érez. Egyetértek vele: szerintem sincs messze ez esetben a depresszió...

    Egy pár mondat erejéig magam is részt vettem a beszélgetésben. Felhoztam a buddhizmus ideális nirvana-allapotát, amikor is megszabadulunk minden vágyunktól... Számomra nem éri meg a halhatatlanságot és semmi köze az én boldogság-képemhez! Jobban tetszik a már idézett, Szt. Ágostonnak tulajdonított mondat:

"A boldogság abban áll, hogy továbbra is kívánjuk, ami a miénk."  (ford. általam)