Kispárna

Ez a szív alakú, kicsit aszimetrikus párna az enyém.
Nemrégen kaptam, kb. 2 hete, a kórházban. Azóta szorongatom hónom alatt a jobb oldalamon, szinte éjjel-nappal. Főleg éjjel.
Lehet-e írni nyilvános blogra egy mindent felforgató élményről? Különösen, amikor még fel sem dolgozta magában az ember, hiába készül rá jó ideje.
Akkor miért próbálkozom mégis?
Elsősorban talán azért, mert képtelen lennék könnyed csevegésre minden más témáról.
Másrészt pedig  -  fontos szempont  -  mert ez a blog és néhány idejáró olvasó, majdhogynem bensőséges barát, immár több nekem, mint egy blog és olvasói (akiket én is követek). S ha esetleg "zugolvasóim" is vannak (a stisztikák szerint), benne van ez is a "pakliban".
Megpróbálom kicsit egyetemesebb szintre emelni a témát, hiszen messze nem egyedi az én esetem. Távol áll tőlem a szánalomkeltés vágya (sőt!), de elriasztani sincs kedvem senkit. Nem könnyű a helyzetem, de a nehézségekkel jobb szembenézni, s most ezzel próbálkozom.
   Tudjátok ugye, kik voltak az Amazonok? A legendák szerint harcos női társadalomban éltek, levágták jobb mellüket, hogy a nyilazásban ne zavarja őket... Nos, bár bennem rém kevés a hajlam a harciasságra, a férfiakat sem tekintettem soha ellenségnek, és még lóra sem ültem életemben, mégis Amazon lett belőlem...
   Nem ecsetelem a másfél órás műtét és a lábadozás részleteit. Jobbkezes voltom szintén nem előnyös ilyen helyzetben, de remélem, a jövő héten már vezetni is tudni fogok. 
   Mi a legnehezebb? Szembenézni tükörképemmel. Hiába a sok megtévesztő protézis, saját tekintetemet nem csaphatják be. Valamit örökre elvesztettem. Azt a fiatal nőt, aki makacsul, minden épkézláb érv dacára nem akart fejemből józan beletörődéssel távozni...