"Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya." (Kosztolányi D.)
Keresés ebben a blogban
2017. november 8., szerda
Szabó Lőrinc NYÁR
Megy le a nap a Jánoshegy fölött,
zene zendűl romok és fák között,
sebbé, parázzsá gyúl a magas ég,
csoda békíti össze száz szinét.
Csoda békít engem is: enyhül a
lélek vert daca, fojtó bánata,
az ember, aki némán zokogott,
képzeletben már mindent itt hagyott,
Tazmániát s halált emlegetett,
most meg, bámulva a tündér eget,
sóhajt, s úgy érzi, tud még hinni és
hogy dolgozni fog és szeretni kész;
s míg árnyba vesznek sebek és romok,
lassan ő is dudolni kezdi, hogy:
- Lement a nap a Jánoshegy mögött,
ébred a hold, hangosabb a tücsök,
fölcsattog a boldog fülemile. -
Szép a rózsám, hogy váljak el tőle?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Jó gondolatokat találtál Szabó Lőrincnél! Elteszem a versét, nem ismertem.
VálaszTörlésSzerintem is, Klári! Szinte minden sora...
Törlésén a "dúdolni való" szövegét igy ismerem:
VálaszTörlés"Lement a nap a maga járásán
Sárga rigó szól a Tisza partján
Sárga rigó meg a fülemüle
Szép a rózsám, hogy váljak el tőle"
de ha dúdoljuk, úgyis mindegy :)
Eldùdoltam szép csendesen én is...
TörlésElvittem...
VálaszTörlésés
tovább ajándékoztam.
<3
Törlés