Tegnap dél felé rövid telefonhívást kaptam Magyarországról: egyik kedves volt iskolatársam hívott, hogy E. váratlan halálhírét tudassa velem.
Az A osztályban kb. harmincan érettségiztünk 1966-ban. Orosz tagozatos, nagyon jó színvonalú osztály volt. E-t mindenki szerette. Közepes tanulóként inkább a sportban tűnt ki: híres és igéretes futball-sztár volt a környéken. Tegnap azt írta valaki a Facebook-on, hogy a legjobb képű fiú volt az osztályban: hát, igaz, ami igaz, jól nézett ki, bár én ilyen szempontból nemigen nézegettem osztályunk fiú-állományát - inkább barátoknak számítottak, szívem egészen másfelé húzott...
Egy-két lelkes és hűséges szervezőnek köszönhetően évente egyszer összejön az osztály néhány tagja, hogy mintegy számbavegyék a megmaradottakat. Néhányszor én is részt vehettem, bár azt hiszem, én jövök a legmesszebbről. Alig maradt meg a néhai létszám fele. Tanáraink is ritkulnak...
E. soha nem jött el a találkozókra, ezért legtöbbünkben az érettségi tablóképe maradt meg róla. Mindszentről öten jártunk be az osztályból, a reggel 7 órai vonat egy fülkébe gyűjtött össze bennünket: akinek leghamarabb sikerült felszállni, lefoglalta a fülkét. Itt fejeződött be egy-egy bizonytalan matek vagy fizika feladat, orosz vagy francia fordítás.
E. legtöbbször az ablak mellett ült, V. társaságában. V. nagyon szép lány volt, az általánosban 2 évig osztálytársam. Különösen a matematikaban és a sportban jeleskedett. Két hosszú hajfonata derékig ért, szeme különleges zöld színét sötét pillák emelték ki - legalább is így maradt meg emlékeimben. Átszellemülten fogták egymás kezét, láthatólag megszűnt körülöttük a világ. Olyan mély és komoly kapcsolatnak tűnt mindenki szemében, hogy eszünkbe se jutott még csak mosolyogni sem rajtuk...
Később összeházasodtak, családot alapítottak. Aztán jött Csernobil és az azt követő rákbetegségek hulláma, mely sok fiatal életét szakította meg váratlan gyorsasággal a környéken. Közöttük volt V. is.
Nyáron, amikor Magyarországra megyünk, ellátogatok a temetőbe, az egyre szaporodó családi sírokhoz. Életem örökkévalósaggal hitegető tanúi már rég ott porladoznak s várják, hogy hozzájuk csatlakozzam... Egyelőre ellenállok a hívásnak.
Pár éve E. jött velem szembe a sírok között, kezében locsolóval. Egyedül élt, mint aki nem is tudja elképzelni, hogy "helyettesítse" az egyetlen lehetséges társat.
Tegnap óta minden elrendeződött. Akik hisznek a túlvilágban, újra együtt látják őket, kéz a kézben, egy örökzöld felhőn üldögélve, egymás szemébe mélyedve...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése