Páncélban vagy nélküle...

   Ismét napsütötte hétvége Párizs környékén, a gyerekeknél. 9-en jöttünk össze, tele volt a ház. Visszafelé jövet elhoztuk az unokákat 1 hétre, a téli szünet felére.

nyílóban már a kamélia!

   A napsütést igazi ajándékként élveztük. Egy ebéd utáni sétát is beiktattunk, amelyet ugyan rövidebbre kellett szabnunk a kelleténél az én gyenge teljesítményem miatt. Egyelőre nem telik tőlem több.

   Persze a beszélgetések, a kártyapartik betöltötték az időt bőségesen. Bevallom, kedvenc időtöltéseim közé sorolom őket.

    Erről jutott eszembe, hogy ismerek jónéhány embert, akik képtelenek megnyílni a beszélgetések során. Legjobb esetben az általánosságok felszínén lavíroznak, esetleg hallgatnak vagy el is hagyják a teret. Ezt a hermetikusan zárt állapotot legtöbbször a gyerekkorukból hozták: nevelés, családi kultúra vagy trauma lecsapódásaként képtelenek tőle szabadulni. Gondolom, zárt páncéljuk mögött érzik biztonságban magukat, óvják a nehezen megszerzett lelki békét, legalábbis annak látszatát.

   Ami engem illet, adok is, kapok is a társalgásban. Csak így érdemli meg a beszélgetés nevet. Természetesen a bizalom előlegezett, sőt, bátran mondhatjuk: kockázatos. Valamennyire ki kell adnunk magunkat, de ennek határait magunk szabjuk meg. Hogy a szemben álló partner méltó-e rá, nem él-e vele vissza, ez benne a kockázat, melyet előre teljesen nem láthatunk át. Fennáll a csalódás veszélye. De maga az élet is kockázatok sorozata, enélkül az ajándékaira se számíthatunk.

   Egy igazi beszélgetés viszont óriási gyógyhatással bír (mint ahogy nagy a romboló képessége is!). A szavaknak mágikus ereje van, ezt már nálam sokkal okosabb emberek régen megállapították. Egyik ismerősöm 2 éve elvesztette férjét. Azóta sem hozhatja fel a nevét a család anélkül, hogy sírva el ne menekülne az asztaltól. Pedig a szavak, az emlékek gyógyírként hatnak a sebre, mely lassan beforr, s bár a helye láthatóan megmarad, idővel fájdalom nélkül végigsímíthatunk rajta...