Múlt vasárnap délután átadhattam magam kedvenc időtöltésemnek, a beszélgtésnek.
Egy baráti házaspár szervezett nyári családi összejövetelt egyik társulati csoportunk tagjainak: voltunk vagy 25-en a kertben, gyerekek, felnőttek vegyesen. Még a nap is gyönyörűen, már nem perzselőn (25°) sütött ránk. A hús nyárson sült a házigazda irányításával, a hozzávaló salátákat a meghívottak hozták össze, a desszertnek szolgáló gyümölcs-salátával együtt, melyet vanilia fagylalttal bolondítottunk meg egy kicsit.
Kezdem kiheverni a kánikula nyomait, mely az első napokban (a lábadozás valójában majd egy hétig tartott...) teljesen erőtlenné tett. Az izzasztó páradús magyar nyár szinte "kilúgozott", csak lengedeztem, mint gyenge fűszál a szélben... Még az itteni 10°-kal kevesebb is csak lassanként segített talpra állni: hiába, nem vagyok már a régi, de az is lehet, hogy az elmúlt év eseményei éreztetik még hatásukat...
 |
| (a kép más alkalommal készült!) |
Igy nem vettem részt a kerti játékokban, csak ültem a napernyő alatt. Szerencsére
Innen indult el voltaképpen az érzelmek, emóciók kifejezésének nehézsége, melyre gyerekkorunk bizonyára tartósan rányomja bélyegét. Megkérdezte, miért írok én franciául. Mondtam, hogy bizonyos témákról magyarul - egyelőre - képtelen lennék! (az a bizonyos szükséges távolságtartás közvetlen átéléseink és a belőlük táplálkozó mű között!) Innen már csak egy lépés volt Alain Badiou könyvecskéjének felidézése (itt olvashato). S egy vallomás részemről: néha nagy nosztalgiát érzek a szerelem érzése iránt! Milyen is volt az a ma már távoli idő, amikor az említett érzés egyszer csak teljesen átalakította az ember tekintetét... Amikor úgy érezte, hogy 30 centivel a talaj felett jár, mit jár, suhan... Hogy belülről óriási életöröm motorja fűti... Az asztal körül ülő nagymama barátnőim többsége nem osztotta velem ezt az intenzív szellemidézést... De az is könnyen lehet, hogy nem merték bevallani, még maguknak sem...
...hát persze, hogy elolvastam azonnal a 2011. március 29-i bejegyzésedet is, a hozzátartozó 28 kommenttel együtt.
VálaszTörlésA mai bejegyzésednek, mint minden friss bejegyzésnek - teljes egészében - nagyon örültem, de hát persze, hogy az embert a jó beszélgetéseken túl mégiscsak a szerelem felemlegetése teszi kíváncsivá, kíváncsibbá a többi dolognál.
Ahogy az utolsó bekezdésed második feléhez értem, már kezdett mosolyra húzódni a szám. És úgy is maradt. Szerettem volna - láthatatlanul - ott ülni az asztalt körül ülő nagymamák/barátnők között/mögött, csak hallgatva, szemlélődve, véleményt nem nyilvánítva.
Azt hiszem, hogy sokunknak adtál egy kis gondolkodnivalót - megint.
Köszönet a hozzászólásért, Éva! (válasz üzenetedre indulóban!)
TörlésA szerelem témája idős korban ritkán kerül terítékre, majdhogynem az illendőség határát súrolja... Mintha 60 és pláne 70 körül és után már csak a bölcsességhez lenne az embernek joga!
A vasárnapi beszélgetésben az volt az érdekes, hogy több korosztály is kivette belőle a részét: 18, 29, 46, 64, 59 és jómagam a friss 70. évemmel, a "bölcsesség" csúcspontján!
Egyszer talán írok majd egy bejegyzést a szerelem (kor)határairól...
Ha gondolod, írd meg, te mit gondolsz, Éva...
...esetleg, ha a "Hogy is volt" blogban felmerülne ez a téma, de akkor sem elsőként igyekeznék belemerülni:)))
VálaszTörlésÉrdekes a többség (főleg az idősebb korosztályból) tartózkodása. Nyilván félreértésből IS ered: nem arról van szó, hogy kigombolkozva teregessük érzelmi, sőt - horribile dictu - szexuális életünket és meginvitáljuk ismerőseinket, hogy pillantsanak be kulcslyukon! Hanem a szerelem ÉRZÉSÉNEK a hatásáról, mely egyszerre átfestette a világot, szárnyalni tanított bennünket! Legalábbis engem... Innen a nosztalgia és a melankólia, mely felbukkan olykor az emlékek hatására
TörlésLehetséges ám, hogy nekik nem jutott életükben ilyen igazi érzés. Vagy pedig az érzést átélték ugyan, de a körülmények nem voltak problémamentesek, ezért aztán most, sok év elteltével nem úgy tudnak rágondolni mint kellemes, csodálatos, szárnyaltató emlékre, hanem mindig van valami zavaró, kellemetlen szájíze a dolognak. Egyszer valamikor régen épp ezt említettem a blogomban, hogy nem tudok őszinte, belső mosollyal gondolni nagy szerelmemre és az akkori időre, mert annyi minden nehezítette a kapcsolatunkat - pedig a szárnyaltató, mindent átfestő érzést átéltem.
TörlésÁgi, örülök, hogy hozzászóltál te is! A bejegyzést - és egy kicsit a vasárnapi beszélgetéseknek ezt a témáját (mert volt még sok másik is!) - az előző szövegrészlet mottója sugallotta... A szereplő nő egy boldogtalan házasságban leélt egész élet után azzal vígasztalódik, hogy a beteljesületlen szerelmének köszönhetően MÉGISCSAK találkozott az érzéssel és nem élt hiába... Mint ahogy az akadályok ellenére Te is átélted s ez megmarad, akármi lett is a vége!
TörlésÉn is örülök Ági hozzászólásának. Röviden és velősen rátapintott egy lényegi pontra, amit bizonyára sok ember megél(hetet)t.
VálaszTörlésRózsa! Azt hiszem, itt sokan - meglehetősen - visszafogott természetűek vagyunk, meg sem próbálkoznánk nagyobb kitárulkozással. És sokszor a kevesebb a több.
Éva, én senkitől se vártam bizalmas és INDISZKRÉT kitárulkozást! Sőt, érzésem szerint magam sem adtam ilyesmire a fejemet...
TörlésLátom, hiába törekednék a teljesség felé, csak félreértések sorozatára adna okot. Ezért inkább dalban szólok hozzá:
VálaszTörléshttp://www.mp3center.hu/liszt-ferenc-szerelmi-almok-mp3-letoltes/
Köszönöm, Klári, meghallgattam, és közben megpróbáltam szavakra "lefordítani" a válaszodat. Azt hiszem, nagyjából egyetértünk...
TörlésRózsa, ennek örülök!
Törlés❤️
TörlésMost kicsit megmosolyogtam magunkat. Közben pedig arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne élőszóban, egymás szemébe nézve azonnal megnyugtatni egymást, hogy így gondoltam, vagy úgy a mondatomat.
VálaszTörlésDrága Rózsa! Én nagyon érzem hogy semmi indiszkrécióra nem gondoltál, és bennünket se sarkallnál ilyesmire. Maga a téma pedig az élet legszebb dolga - lenne, ha mindenkinek az jutna, amire belül vágyik.
De jó, hogy jöttem és megnéztem a kommenteket.
Soha nem szeretnék úgy elaludni, azzal a rossz érzéssel, hogy a másikat kicsit is megbántottam, mert nem sikerült megtalálnom a mondandómhoz a legjobb szavakat.
Bíznunk kell egymásban, hogy soha nem vezérel bennünket a bántás.
Liszttel és a szerelmi álmokkal biztosan nem nyúlunk mellé:)))
Kedves Éva, nem bántottál meg egy cseppet sem! Legfeljebb az nyugtalanított egy kicsit, hogy nem voltam elég világos, és esetleg félreérthető lettem...
Törlés