Ma reggel érdekes beszélgetést hallgattam a rádióban pszychológusok, pszychiáterek részvételével. Igaz, a téma nem volt ismeretlen előttem, hiszen nagyon kevesen vannak, akik nem találkoztak volna vele, sőt, nem szenvedtek volna tőle életük során (meg is írtam azon melegen francia blogomon).
 |
| rajz: T.R. 1998. |
A beszélgetők többnyire egyetértettek abban, hogy sokszor már kisgyerek korban (5-6 éves kor előtt) kezdődhet, esetleg a kamaszkorban, amikor a test és a személyiség alakulása olyan érzékenyen zajlik. A környezet, a szülők, az iskola, a többi gyerek egy-egy megalázó, megszégyenítő megjegyzése válthatja ki, pláne ha ismétlődik. Elálló fül, súlyfelesleg, az átlagnál kisebb termet, valamilyen látható (vagy néha láthatatlan, de elég, ha én tudom...) testi hiba kipellengérezése hosszú időre - esetleg örökre - alááshatja az ember önbecsülését, szorongást, égető szégyenérzetet vált ki. A kisebbségi érzéstől szenvedő ember elbizonytalanodik, visszahúzódik, társaságban nem szólal meg, irtózik az előtérbe kerüléstől, legszívesebben a föld alá bújna.
A napjainkban dúló divatok nem kedveznek a gyengéknek. Mindenképpen meg kell felelni az általuk sugallt ideálnak: a fiatalság, a szépség, az egészség terrorjának. Aki kilóg a sorból, megvetik, legjobb esetben nem vesznek róla tudomást. Mindez tovább mélyíti a kisebbségi komplexust, hiszen a mai ember méginkább a másik tekintetének tükrében létezik. Ez a tekintet pedig egyre felszínesebb, nem akar valójában megismerni, legfeljebb futtában felmérni. Elég ha a Facebook és egyéb közösségi láncok oldalaira gondolunk.
Néha felülkerekedik a gátlásos egyénben az átlagon felüli becsvágy, mely elégtételt szerez a kiállott kínlódásért. Azt mondják, Bonaparte sokáig szenvdett kis termete miatt, de amikor I. Napóleon császár lett belőle, ez megbosszulta az átélt kínokért.
Mint mindenki, én is őrizgetek egypár komplexust, de igyekszem nem felhívni rájuk a figyelmet, legalábbis a legnehezebben elviselhetőkre... Rájöttem ugyanis, hogy az emberek nagy része észre sem veszi a testi vagy egyéb hibát, amitől a másik annyira szenved. Egészen addig, amíg az illető maga fel nem hívja rá a figyelmet. Attól kezdve viszont csak ezt látja mindenki.
Akkor hát, ha lehet, kerüljük a felesleges megpróbáltatásokat!
Milyen igaz! S hányszor forditják ellened, mintha objektiv jelenség lenne, ami csak úgy kicsúszott a szádon, tán éppen cáfolást és nem felerősitést várva!
VálaszTörlésIgen, és ezek mélyén mindig a külsőségekre alapozott megítélés áll, de lehet akár erköcsi ítélet is, mely néha társadalmi hozzátartozásra épülő előiítéletek szerint "szedi áldozatait" (ld. pl. a cigányok).
Törlésáltalában nem vesznek fáradtságot (figyelmet) az emberek külön és pontos véleményalkotásra; veszik, amit "készen" kapnak. "ellenőrzés" nélkül! :(
TörlésAz igazi érdeklődés fáradságos, időigényes... Ráadásul manapság nem annyira a másik felfedezése az érdekes, hanem a magam mutogatása...
Törlés:)
Törlés:(
Igazatok van. Ahol én lakom, nagyon vigyáznak az előítéletekkel, mindig barátságos, nyitott, emberséges magatartással találkozom. Nagyobb városban már nem így lenne, az is biztos.
VálaszTörlésAkkor szerencsés vagy, Klári! Ritka az ehhez hasonló magatartás, pláne egy egész falu tekintetében.
TörlésSzerintem az ilyen viselkedest ugy lehet a legjobban elkerulni, hogy az ember nem vesz rola tudomast. Ha nem reagalunk a sertesekre, ha nem latszik rajtunk, hogy bant, akkor abba is marad.
VálaszTörlésA gyerekeimnek millioszor elmondtam, hogy nem erdekes, masok mit gondolnak roluk. A legtokeletesebbnek tuno emberen-emberben is lehet talalni csufolnivalot, de mindez a csufolodokat minositi, soha nem azt, akit csufolnak. Ha egy igaz barat joindulatuan kritizal, azt meg kell hallgatni, igen, es erdemes elgondolkozni rajta, talan igaza van. A tobbire viszont mosolyogva kell reagalni, hogy a rosszindulatu emberek azt lassak, hogy mi jol erezzuk magunkat a borunkben akkor is, ha nem az utolso divat szerint oltozkodunk, akkor is ha van rajtunk tiz kilo felesleg, stb, stb.
Teljesen igazad van, Andrea, bár a gyerek nehezen tudja alkalmazni, esetleg el sem mondja a szenvedéseit szüleinek... A szégyenérzet pl. szinte megoszthatatlan... És azt sem akarja, hogy szülei is szenvedjenek miatta...
TörlésEz igy van. De ha elore felkeszitjuk oket arra, hogy vannak olyan emberek, akik a kritizalasban elik ki magukat, ha sokat beszelgetunk errol (is), akkor talan nem erinti majd oket olyan melyen. Es ott van a masik oldal is, amelyrol beszelni kell...hogy lehet, hogy a csufolonak csak vicc az egesz, nem is gondolja komolyan, de az aldozatnak akkor is nagyon rosszul esik...meg hogy mi lehet ebbol az egeszbol, ha tobben szallnak ra egy valakire. Ezekrol a temakrol nem akkor kell elkezdeni a gyerekekkel beszelgetni, ha mar megtortent a baj.
TörlésTermészetesen igazad van, Andrea! Egyre jobban tudatosul az érintettekben!
Törlés