Vénasszonyok nyara 2018.

   Kegyes kis ráadásként éljük a vénasszonyok nyarát. "Indián nyár", javítanak ki a messziről jött divatok hívei, de én jobban szeretem az ízesebb "vénasszonyok nyarát", ahogy mindig is ismertem. Annyira benne van az a bizonyos kései vigasznak szánt öröm, ami még fátyolosan is, de megmelenget. A nap később kel, akárcsak én, viszont nálam sokkal hamarabb lenyugszik!

    "Les gens heureux n'ont pas d'histoire" mondja a francia, vagyis: "a boldog embereknek nincs története", azaz nincs róluk mit mesélni... Elmondom mégis a tegnap délutánt, olyan melengető érzést hagyott maga után.

   Sok barátom van itt északon, akik szeretik maguk köré gyűjteni az embereket egy-egy ebéd, vacsora alkalmából. Martine is közéjük tartozik.

   Pár évvel fiatalabb, mint én, egyedül él ő is, az idén lett nagymama. Tegnap hatan ültük körül az asztalát a napsütéses, kertre nyíló konyha-veranda közepén. Innen 15-20 km-re lakik egy faluban, párszáz éves házikóban, mely kék zsalugatereivel már messziről befelé invitál. Nagy kertjében sok virág, sőt, alma és szilva, de még szőlő is terem, amiből mindenki bőkezűen részesül.

   Szeret főzni, nem sajnálja a fáradságot és úgy válogatja össze a vendégeit, hogy azok örömmel fedezzék fel egymást az asztal körül. 

   A délután folyamán a társalgás kezdte kimeríteni a panaszos témákat. Nem akartam, hogy a levert hangulat uralkodjon el, ezért nosztalgikus, kicsit játékos témák, emlékek felé tereltem a társalgást. Lassanként még a zárkózottabbak is feloldódtak a nagy vidámság közepette, és estefelé a feldobott hangulat emlékcserepeivel a zsebünkben indultunk hazafelé...