Gályám (többnyire ide vagyok láncolva)...

   Hát ebben a sarokban töltöm időm jó részét napközben... Reggelenként, amikor még pizsamában lejövök (magányosok luxusa, nem kell "megjelenni"), első mozdulatom a számítógép gombjának lenyomása, majd az utcai redőnyök felhúzása. Folytatom a kertre néző két konyhaival, közben felteszem a vizet a gázra. Kikészítem Nescafé adagomat a reggeli piros római csészébe, miközben lenyelek egy kiskanál mézet (azt mondják, sokféle gyógyírt tartalmaz)... Közben a víz éppen csak sustorogni kezd: tudom, hogy ez lesz a jó hőmérséklet, nem túl forró, hogy kellemetlen égett ízt adjon a kávénak, s ezzel jócskán elrontsa a reggel első örvendetes pillanatát...

   A kávét többnyire már a gép előtt iszom meg, esetleg ritka napos időben a teraszon, a virágokon legeltetve szemem. Igyekszem minden perc jóleső nyugalmát a lehető legteljesebben kiélvezni ("mintha az utolsó lenne", a sztoikus filozófusok szerint), azzal a tudattal, hogy lám az egyedüllét adta szabadságnak is van kellemes oldala, mintegy kárpótlásul, csak észre kell venni.

   A szobasarkot teljesen betölti a dolgozóasztal, a karosszék elég puha ahhoz, hogy több órán át is elviseljem. "L" alakban foglalja el a helyet, mintha csak méretre készült volna! Minden kéznél van: szótárak, noteszek, a napi gyógyszer (hogy eszembe jusson bevenni), kézzel írt naplóim immár 6 betelt spirál-füzete (a hetedik íródik), dossziék, intézésre váró ügyek, telefon, stb, stb... No és legfelül a 7 Vertel Andrea szobrocska (több is van még, máshol), melyeken elmerenghetek, ihlető gondolatokra vadászva. Egy-két rajz a falon, François kiskori portréja, melyet még a 80-as években festettem : ezek is megtalálták valószínűleg végső helyüket, legalábbis amíg én élek.