Kell-e bátorság a boldogsághoz?

  

   Miután élettapasztalatainknak köszönhetően eljutunk az érettség bizonyos fokára, ami ugyan még nem érte el a petyhüdt, fonnyadt, netán lottyadt állapotot, múltunk mérlegeléséhez fogunk. Főleg, ha a jövő egyre inkább hasonlít egy lefelé ereszkedő sorompóhoz... Fázunk a jelenben. Akkor kezdünk azokra a melegebb, derűsebb tájakra menekülni, melyek csak emlékezetünk egyre homályosabb tárlóiban léteznek.

   Múltkoriban ismét felvetődött bennem a kérdés, egyik kedves Facebook ismerősöm megjegyzése nyomán. "Hát kellett is akkoriban "lezserség" ahhoz, hogy külföldre (méghozzá nyugatra!) menj férjhez!" Mire én azt feleltem: "Ibolya, máig is számtalanszor felteszem magamnak a kérdést: vajon bátorság vagy öntudatlan gondtalanság kellett hozzá?..." Vissza kell ehhez kanyarodni a múlt század hetvenes éveinek elejére, abba az időbe, amikor felengedőben volt a hangulat az országban, a pórázt is hosszabbra vették egy kicsit, s bár előzőleg behívtak "elbeszélgetésre" a Belügyminisztériumba, a hangnem tartózkodó, de nem ellenséges maradt.

   Elköltözésünk 1 év múlva (először Franciaországba, majd onnan bútorokkal kibővítve tovább Algériába) már sokkal bonyolultabb szervezést kívánt. Könyveim jó részét  -  melyektől nem akartam megválni  -  Szentesről el kellett vinni a Széchényi könvtárba, egyenként ellenőriztetni, nem akarok-e kicsempészni valami "nemzeti értéket". Ilyenem nem volt, könyveim csak számomra voltak felbecsülhetetlenek.

   Ruháim egy nagy ládában kaptak helyet: ki kellett bírniok a vonaton szállítást Laon-ig. Egy vámos eljött a lakásunkra és saját kezűleg (!) csomagolt el mindent, az utosó bugyogóig, szerencsére kesztyűs kézzel, majd lepecsételte a szállítmányt! Talán elképzelhető, milyen kínos volt számomra végigszenvedni ezt a procedúrát...

   Természetesen feltevődött a kérdés, milyen is lesz a jövőm Magyarországon kívül. Hiszen nem csak a munkám (szerettem tanítani!), hanem anyanyelvem, családom, öröklött kultúrám, egész addigi múltam kérdőjeleződik meg, valami ismeretlenért, amiről csak annyit tudtam, hogy első állomása Algéria lesz. Hát itt vetődik fel az a bizonyos "öntudatlan gondtalanság", ami annak idején már megelőzte másfél éves szovjetunióbeli tartózkodásomat is. "Majd kialakul!", ez volt a jelszavam, amikor úgy éreztem, hogy a választásom fontossága túltesz a kötelező aggályokon... Ismertem tétovázó természetemet, amely, ha "mérlegelni" kezd (Mérleg létemre nem csoda!), annak se vége, se hossza, s legtöbbször meghátrálásba torkollik! Ilyenkor inkább elhessegettem az aggályokat. "Majd meglátjuk", gondoltam bizakodón. Mert az voltam, mindennek ellenére optimista és az életben bizakodó! S az élet sokáig nem is hazudtolta meg.

   Talán ezért van, hogy ha az élet időközben alaposan meg is tépázta iránta érzett makacs bizalmamat, máig is maradt belőle egy kevés pislákoló parázs a hamu alatt ... 

(kép a Netről)