Emlékek 100 éves apámról, dióhéjban

    Apa ma lett volna 100 éves, 1922. február 18-án született.

Száz év szép kerek évforduló, amelyet Apa távolról sem ért meg, de az emlékeimben addig fog élni, amíg én magam. 1995. november 4-én halt meg, 73 évesen megállt a szíve.

Szülei napszámból éltek. Egyetlen nővére 9 évvel előbb született, mielőtt nagyapám az orosz fronton hadifogságba került volna. A Kaukázusba vitték tanyára dolgozni, onnan szökött meg egy éjjel, s ballagott haza a magyar Alföldre. Hónapokig tartott. Igy lett a két testvér között viszonylag nagy korkülönbség.

Szóba sem jöhetett, hogy a jófejű iskolás tovább tanulhatott volna a hatodik osztály után (szüleivel összevetve már az is haladás volt), és emlékszem, felnőtt fejjel, az új rendszerben végezhette el a 8 általános hiányzó 2 évét.

Már az is áldozatot követelt a szülöktől, hogy inasnak adják. Molnársegéd lett, a lépcső második foka. Igaz, hogy élete folyamán mindig tanult, csak úgy érdeklődésből, könyvekből, különböző tanfolyamokat végzett, sokféle területen dolgozott, s ha matematikából, fizikából valahol megakadtam, ő segített ki, még a gimnáziumban is. Eleinte még rajzból is, bár ezen a területen hamar, már 10 éves koromtól felülmúltam, de az örökséget tőle kaptam, s ezt máig is hangoztatom. Még akkor is, ha tőle egyetlen elismerő biztatásra sem emlékszem ezen a téren. Nem volt az a dicsérgetős fajta, egyszerűen nyugtázta, mintegy természetesnek vette iskolai eredményeimet, és kész.

   Feleséget az ország másik végéből hozott, a kis dunántúli faluból, ahová a visszavonuló magyar hadsereg lerongyolódott maradékát terelte a háború vége. Az első pillantásra végletesen beleszeretett a szép lányba, akivel véletlenül találkozott az utcán. Esküvő után pár hónappal visszaköltöztek az Alföldre, hogy a szülőket felkarolják. Én már ott születtem meg, 1947. őszén, s öcsém követett nem egészen 2 év múlva.

   Az ötvenes évekből csak halvány emlékfoszlányok maradtak meg bennem. Apa biciklin járt dolgozni (csak jóval később lett kis motorja), néha még a Tiszán túlra is. Kis bőr aktatáskában vitte az ennivalót, s emlékszem, mindig hozott vissza egy darab "madárlátta" maradékot, amire boldogan vetettük magunkat öcsémmel, s ha száraz is volt a kenyér: olyan mesébe illően "csomagolta" számunkra, mintha a világ legkülönb ajándékát kaptuk volna!... 

   Szenvedélye a szőlő és a gyümölcsfák voltak. Fáradhatatlanul nemesítette, gondozta őket, tanfolyamokat végzett, könyveket olvasott ki, s amikor  -  már külföldről  -  évente egy hónapra hazajártunk, milyen büszkén várta, hogy megkóstolhassuk a termést! Fiam is kijárt vele a kis parcellára, s büszke volt, hogy nagyapjától megtanulhatta, hogy kell akkurátusan bekötni a teli zsákot... (valószínűleg a párizsi ügyvédi kamara egyetlen tagja, aki ezzel a tudással bír!...) Igen, emlékszem, minden tudományába szenvedélyesen beavatott már kiskorunkban bennünket is!

   Ő, aki annyi viszontagságon ment át, egyetlen dologtól félt, legyőzhetetlenül: a fogorvostól! Előfordult, hogy míg az érzéstelenítő injekció hatására várt, elmenekült a várószobából!... Sohasem tudtam meg, milyen életre szólóan kínzó tapasztalat állhatott e félelem hátterében...

   Sokáig idézhetném még alakját, "ezermesterségét", mert elég volt megfigyelnie bármit, kézi kosarat, söprűt elkészített, tőle tanultam halászhálót is kötni, bármit megjavítani a házban. 

Amikor már nagyon beteg lett a szíve, sohasem panaszkodott, csak kifulladva némi pihenést engedélyezett magának. Előttem van a fotelében elszunnyadva a napi újsággal a térdén. 

Anya időként megjegyezte: "Szerencsére apád természetét örökölted!" Igy érzem én is, egyre jobban.

Harmincas évek eleje: apa jobbról a negyedik