Az érzelmi körhinta jól felrázta a kedélyeimet az utóbbi napokban. Mindjárt péntek este a társulati összejövetelen egyszerre könnyed és mélyre ható témák kerültek terítékre és ebből a feldobott hangulatból jutott a hét végére is. Tegnap este aztán felhívtam az unokáimat, hogy elbeszélgessek velük egy kicsit a felnőtt élet küszöbén felmerülő problémákról, sikerekről, újfajta gondokról, a tanulásban az elmélettel párhuzamosan futó gyakorlatról (Lucie már vért venni is tud, álmélkodtam magamban)...
Ma reggel szokás szerint elkészítettem egy nagyobb fajta (2dl-es) csészében a kávémat és letettem az íróasztalra, kezem ügyébe, hogy az e-mail-ek olvasása közben elkortyolgassam. Ez a nap első kellemes eseménye, amikor fájó végtagjaim is kiengedhetnek lassanként az éjszakai gémberedettségből... S ekkor, bal kezem hirtelen mozdulattal felborította a kávéspoharat, mely az utolsó cseppig ráömlött a klaviatúrámra, onnan a nadrágomra, a padlóra és a szőnyeg egy részére... Hihetetlen, milyen sok elfért benne!
Jó ideig törölgettem a katasztrófa nyomait, rázogattam a klaviatúrát, amelyből szintén kávé csöpögött... Képzeljétek, egyelőre működik, vele írok most is, hiszen még alig másfél éves, iMac Apple M3, ha jól tudom a nevét, (ingem-gatyám ráköltöttem, mint valószínűleg utolsó ilyenfajta beruházásra), szóval meglegyintett a katasztrófa szele... Most lábadozóban, megfigyelés alatt áll, bár az én megfigyelésem ugyebár csupán szimbolikus, zéro szakértelmen alapul : működik, avagy nem...
 |
| Látható, milyen kicsi a klaviatúra - és milyen zsúfolt az íróasztal (Einstein-ével vetekszik!) |
