Felfelé a lejtőn...

   Szeretném magam biztatni, ösztökélni ebben a felfelé araszolásban... Ilyenkor mindig a napi többszörös lépcsőmászás jut eszembe, amit különben igyekszem a minimálisra csökkenteni. Hiányzik egyelőre a lélegzetvétel erőt adó volumene : kapkodok utána, hogy a lábaimba is jusson az éltető energiából... De csak a szívritmusom esik pánikba ilyenkor egy kicsit, míg nem sikerül lecsitítanom egyelőre bevált saját módszerrel. Lényeg, hogy a múlt éjjel nyertem pár óra alvást. Doktorom megint csak türelemre int (pedig tényleg nem vagyok türelmetlen típus) : készüljek fel a pár hetes lábadozásra, mert ez a nyavalya makacs fajta. Nahát, kivagyok a vízből  -  mondaná ilyenkor nagyanyám.

   Kicsit barangoltam a blogomon, hogy visszatérjen az írás vágya... Azazhogy a vágy még csak megbújt volna valahol, ámde úgy voltam vele, mint a beteg gyerek, akinek a kedvenc édességét kínálják, de erőtlenül eltolja magától. Inkább a szemét is lehunyja és elbarangol a senki földjén...

   Jól jönne most egy amolyan "életmentő" beszélgetés valakivel... Szombat este van, gyönyörű enyhe napos hét után. Halloween, mely engem mindig hidegen hagyott, hacsak fel nem bosszantott. Kisgyerekek járkálnak az utcán vacsora előtt, kopognak energikusan a bejárati ajtón, cukorkát kunyerálva. Mostani hangulatomban inkább fárasztanak, cukorka különben sincs itthon sosem, igazából nem is szeretem. 

   

Ági és én a szegedi Móra Kollégium tanulójában... 
Én magam két SzU-beli ösztöndíj között... Távollétemben Ági vigyáz a kis majomra (Lábán névre hallgat, valamint a kis néger babára...)
Ki is csinálhatta a képet?... 
(utólagos - és remélt - engedelmeddel, kedves Ági!)