Radnóti naplóját olvasva...

Elolvastam az Osiris Kiadó 2003-ban megjelent Radnóti-naplóját. Sokáig olvasgattam, a jegyzeteket is aprólékosan átböngészve, oda-vissza többször is, sőt - szentségtörés! - behajtva néhol a lapok szélét, "szamárfülekkel" ékesítve azokat az oldalakat, ahova vissza kell majd térni, franciára fordítani és a blogomon megjelentetni. Különben nem szokásom a szamárfülezés, annál jobban tisztelem a könyvet, mint tárgyat is...

A Magyarországról újabban érkező, szégyenletesen nyílt zsidóellenes szólamok a régi kísérteteket idézik. Vagy nem is kísértetek, csak ideiglenesen hallgattak, amíg fennhangon nem volt divat ilyesmit hangoztatni ? Itt, Franciaországban törvény bünteti az antiszemita és egyéb fajgyűlölő kijelentéseket. Még a szélsőjobb Le Pen is óvatosan bánik velük. Nem mondom, hogy nem létezik, főleg arab származású lakosságban, a palesztin konfliktus utóhatásaként. De törvény bünteti.

Mostanában divat a színtiszta eredetek firtatása. Itt is volt kísérlet arra, hogy országos eszmecsere legyen arról, mit is jelent franciának lenni. Igaz, elnökünk eredete is sokféle színből tevődik össze, nem beszélve eddigi feleségeiről. Én csak Radnóti naplóját idézném, benne van minden ebben a pár mondatban :

"Este az Aranykacsában, Péter Bandi, Reitzer Béláék, Bálinték, Vas Pista. A "Mi a magyar?" - vita elfajulásáról és túltengéséről esik szó. Ezt mondom : Mi a magyar ? Olvassátok Aranyt és Petrovicsot. Megtudjátok. És írjatok magyarul, becsületesen, azok magyar művek lesznek. De, - teszem hozzá dühösen, - aki túl sokat beszél arról, hogy "mi a magyar", a helyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni, hogy kiesik mind a harminckét foga."

A magányról, dióhéjban...

Nemrégiben akadt a kezembe Blaise Pascal ("a gondolkodó nádszál" - le roseau pensant) atyjának egy nagyon megszívlelendő mondata (csak kapásbeli fordításban) : "... rájöttem, hogy az emberek boldogtalansága egyetlen dologban rejlik, mégpedig abban, hogy nem tudnak nyugton megmaradni, egy szobában."

Sokáig azt hittem, hogy a magányt nem nekem találták ki, hogy én csak a mások társaságában, velük való gondolatcserében tudok létezni - egész egyszerűen még félek is egyedül ! Amikor Algériában egyszer másfél hónapra egyedül kellett maradnom, mert dolgoztam, míg Gilbert-nek Franciaországba kellett mennie vizsgázni, belga szomszédaim éjszakákon keresztül nálam ültek beszélgetni, kártyázni hajnalig, hogy ne féljek... Sokkal később már itt Valenciennes-ben, ha Gilbert hetekig kórházban feküdt, én villanynál aludtam és az öreg ház legkisebb éjszakai reccsenésére is megfagyott bennem a vér...

Már lassan négy éve lesz, hogy a magány visszavonhatatlanul megtalált. Különös módon, mihelyt visszavonhatatlansága nyilvánvalóvá vált, elmúlt egyúttal félelmetessége is. Nem volt többé fenyegető, inkább megszokott lett, mindennapi, amivel kellett valamit kezdeni. Rögtön rájöttem, hogy a menekülés semmit nem ér, csak a szembenézés segít, még ha nem is olyan egyszerű. Ezért úgy döntöttem,hogy elindulok annak a majdnem ismeretlennek - magamnak - a felfedezésére, akire eddig időm soha nem jutott igazán. Majd csak kisül valami ebből a kényszerű és tartós szembesülésből ! Majd négy év után elmondhatom, hogy megszoktuk egymást...

"Itt van május 1-e, énekszó és tánc köszöntse..."

Emlékszem még gyerek- és fiatalkorom látványos és kötelező május elsejei felvonulásaira. Még Leningrádban is meneteltem egyszer a Pedinsztyitut soraiban, bokáig hóban, jeges szélben...

Az 50-es években, vidéken, főként faluhelyen, esemény volt a felvonulás, mi, gyerekek, a kötelező jelleg súlyát sem éreztük annyira, inkább örültünk a mozgalmas napnak, melyre már előző este készültek az emberek : a házak kerítését virágzó és illatozó orgonával, piros és nemzeti színű zászlócskákkal díszítették. Emlékszem, még a 60-as évek elején is fúvószenekar ébresztette a lakosságot napkeltekor, a csillogó rezesbanda végigvonult minden utcán! Utána jött a java : iskolások, sportolók, a dolgozó nép felvonulása és az elmaradhatatlan beszédek, amiket már előre el tudtunk volna mondani, a múlhatatlan sorrendben, kezdve hálánkkal nagy testvérünk és gondviselőnk, a Szovjetúnió, majd szeretett pártunk iránt, folytatva eredményeink ecsetelésével, melyek évről évre csak javulhattak. Mindenki türelmesen és szórakozottan várta a végét, azzal a némileg zsibbasztó, de végül is nem túl fárasztó érzéssel, hogy a gondolkodás, a választás fejtörő gyötrelmeit levették a válláról, odafönt lelkiismeretes családfőként gondoskodnak a mindennapiról, bele sem avatva a lentieket a dolgok intézésébe.

Mindenki azt várta, hogy odaférjen végre a pecsenye- és kolbászsütő lacikonyhákhoz (a hot-dog mint akkor még ismeretlen imperialista behozatal nem létezett), vegyen a gyerekeknek nyalókát vagy léggömböt és megnézhesse a lóversenyt vagy a szomszéd falu csapata elleni focimeccset. Egy biztos, hogy mindig meleg, napos idő volt...

Ez a kép még Isztambulban készült a "Cihangir-i gyóntató"-ban (ejtsd : dzsihangir), ahogy azt a műhelynek kinevezett szobát titulálták egyesek, akik odajártak modellt ülni, hogy megörökíthessem képmásukat olajban , ha nem is az utókor, de legalábbis ő maguk részére... Egy-egy szeansz kb 2 órás volt, félóránként kis szünettel, hogy a modell pihenhessen. Festés közben kellemesen elcsevegtünk, aminek az volt a velejárója, hogy észre sem vették az én dupla koncentrációmat és az vele járó fáradságot : mintha minden magától ment volna... A meghitt bezártság érzése sokakat bizalmas vallomásokra indított és innen származik a "gyóntató" neve. A mintegy 20 portréból kiállítás nyílt a francia konzulátus kis galériájában.

Illés Endre : AZ ARTEMISZ-ÁLARC (Németh László) - részlet

Az "Iszony" Németh László számomra legkedvesebb regénye. Sokáig tartana fejtegetni, miért. Eleinte inkább ösztönösen tartottam a legjobbnak a három nagy regény közül (Iszony, Bűn, Gyász), nem annyira tudatosan. Idézem inkább Illés Endre róla szóló cikkének egy részletét:

"Hát miként kell olvasnunk az Iszony-t ?

Higgyünk Németh Lászlónak : Kárász Nelli házasságának története az érzékenység és kiválóság szenvedése a közönségesség zsíros ujjai alatt. Az Artemisz-héj alatt ez a mag bújik meg. Égő s végül elégető robbanás.

De a magban egy még forróbb magot találhatunk. Azt a vallomást, mely már a nápolyi Museo Nationaléban jelentkezett a vadóc Artemisz-szobor láttán : a "nővéreim összegezett arca". Az "iszony", az Artemisz keltette képzettársítás "szinte pillanatok alatt harapózott egy sokkal általánosabb érzés - az egyetemes emberborzalom felé, amely bizonyára nemcsak bennem van meg, sajnos elég nagy mértékben, hanem az egész Nelli-emberiségben, amelyet az élet a kedélyes Takaró Sanyik hol maróbb, hol lagymatagabb ölelésébe vetett." (...)

Az Iszony Németh Lászlónak nemcsak legtökéletesebb, egybeforrott regénye - Móricz Zsigmond évtizedei után az új magyar prózairodalom hibátlan, feszes remekműve. De nem lett volna az, ha csupán az "ágybeli viszony" regénye volna.

Kárász Nelli vallomása tágabb, szorongatóbb világ : "Olyasmit éreztem, hogy az is lehet szép : egyedül lenni a világban. Az ember tesz, és nem érti senki, föláldozza magát, és nem veszi észre senki, boldogtalan, és közben olyan kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok."

Mindenki felteszi egyszer magának...

(ezt a rajzot még a jugoszláv polgárháború idején csináltam, egy riportfotó ihlette: a menekülők sietve összekapkodott szegényes batyúikkal, gyalog vánszorogva, mintha a falumbeliek lettek volna, ugyanazok az arcok, ruhák, tájak...)

Minek is az a blog? Pótcselekvés a magány ellen - mint egyik kedves levelezőtársam kifejezte egyszer ? Az önmutogatás - exhibition - viszketegsége ? Ha ez utóbbi, akkor részemről nem sok eredménye van ezidáig : legtöbbször azt se tudom, eljut-e valakihez, amit itt nyilvánosság elé tárok, majdnem egy évvel a blog beindítása után.

Nyilvánvalóan vágyik a blog-író a visszhang után : minek kiabáljon különben a sivatagba időtlen időkig, ha senki se hallja meg ? Ha senkiben nem kelt visszhangot, amit ő nagy lendülettel, esetleg félénk óvatossággal megfogalmaz, mert fontosnak tűnik számára, akkor a blog-írás az alázat - humilité - iskolájává is válhat. Legalább saját magamnak megfogalmazok egyet-mást, jobb híján magam előtt tisztázok néhány, múltbeli és jelen szituációt vagy gondolatot és megpróbálom másoktól nem függővé tenni az életemet. Legtöbben a mások tekintetének tükrében léteznek : nehéz ennek az egyfajta narcisszizmusnak a fogságából szabadulni, az elismerés kötelén lógni és eljutni egy belső szabadság (az igazi) érzéséig...

Talán hiába kérdezem, ki mit gondol erről?... Pedig kíváncsi lennék rá...

A költészet napjára...

Pilinszky János

TAPASZTALAT

A tapasztalat, mint Kronosz

fölfalja fiait.

A valódi tudás

tapasztalatlan, mit se tud,

nem ismer, nem ismerhet senkit.

Így érez, így érezhet egyedűl

örök békét, nyugalmat, amikor

a hóhér szalonnázik, s ő maga

gyanútlanul megérkezik, belép,

majd megfeszűl, hátrahanyatlik,

s vérezni kezd egy nem létező térben,

amihez csak a mennyország hasonló.