"Énmárka"...

   Akimoto egyik bejegyzése arra a linkre utal, melyben nyugati edzett marketing-tanácsadók az "énmárka" kidolgozásáhz nyújtanak becses segítséget. Megnéztem, mi a kukac lehet az az "énmárka". Új világ, új társadalmi és életforma a neologizmusok táptalaja. Mindenesetre jobb, ha egy (majdnem) magyar szót próbál a fordító barkácsolni, mintha a kész angolt honosítaná meg a kicsit rebellis magyar nyelvben, hiszen a sznobok amúgy is előszeretettel küszöbölik ki anyanyelvüket egy angol, amerikai kifejezés javára, még ha van is jól bevált anyanyelvi megfelelője. (Igy van ez a francia sznobok között is!)

   A lényeg az, hogy az említett egész könyv arról szól, miként kell magunkat leghatásosabben piacra dobni, árusítani. Ezt pedig a "komonizmusban" (ahogy nagyanyám mondta) nem tanították meg velünk. A háború utáni nemzedékek a munkanélküliség fogalmát csak könyvekből ismerték. Nemcsak hogy mindenkinek jutott munka, hanem még munkakönyv is, melyet bármikor ellenőrizhetett a "hatóság" (milyen érdekes szó, ha boncolgatjuk az etimológiáját!), hogy vajon nem "munkakerülő" egyénnel van-e dolga... Igy aztán nem volt olyan nagy gond az elhelyezkedés maga, legfeljebb a munkabér vagy a munkakörülmények...

   3 évig dolgoztam Magyarországon tanárként. Pályám íve előre meg volt rajzolva, egyetem után várt az állás Szentesen. Nem kellett "árulnom magam". Nem is tudtam, hogyan kell. Sőt, azt is megtanultuk az iskolában, hogy ez valami rettenetesen megalázó, már-már a prostitúcióval határos dolog volt abban az átkos kapitalizmusban... A komunizmus nagy egyenlőségesdi játékában nemhogy rossz szemmel nézték a vállalkozói hajlamot, hanem még gondosan le is nyesték a kiálló fejeket...

   Ennek meg is szenvedtem aztán a hatását, mihelyt elhagytam Magyarországot és munkát próbáltam találni! Senki sem szaladt utánam az ajánlatokkal, bizony nekem kellett "árulni" magamat, előnyeimet hangsúlyozni meglehetősen dinamikus lelkesedéssel. Nem csoda, hogy az amúgy is inkább túlzott szerénységre hajlamos, inkább rejtőzködő, mint "magamutogató" egyéniségem rettentően megszenvedte ezt a tortúrát! Máig is képes vagyok százszor inkább másokért kiállni, mint magamat "eladni". S azt hiszem, nem is leszek képes immár gyökeresen megváltozni...

   

Algériai emlékek...

Hát, így néztem ki algériai tanárnéni koromban, 1975-76-ban. A hajam a hennától vöröses árnyalatot kapott, és Gilbert kívánságára megnövesztettem. Volt egy ugyanolyan színű, de kigöndörített parókám is, arra az esetre, amikor a vízszolgáltatás egy hétig is szünetelt, esetleg hidegebbre fordult az idő: sapka helyett... 
Mint már írtam róla közös blogunkban is, oroszt tanítottam fiúgimnáziumban. Könnyű elképzelni, hogy arab országban vegyes osztályokról szó sem lehetett. Kamasz "fiaimmal" sokat beszélgettem, amellett hogy az orosz nyelv szépségei iránt is igyekeztem fogékonyságot éleszteni bennük. Bevallom, ez utóbbi volt a nehezebb!

   Alig 10 évvel voltam náluk idősebb. Érdekelt annyira más életmódjuk, gondolkodásuk. Néha hoztak kóstolót anyjuk sütötte süteményekből, ami mindig meghatott. Vetítettem nekik diafelvételeket a Szovjetúnióról, verseket, meséket tanítottam velük, magnóra véve hangjukat... Még talán meg is van a kazetta valahol, ha túlélte a számos költözést... Még Berlinbe költözésünk után is írt néhányuk 2-3 évig...

   Egyikük nagy titokban verseket írt (franciául), és egyszer csak félszegen megmutatta, ami óriási bizalom jele volt. Még ma is magam előtt látom a magas, sovány, majd 18 éves fiút, hullámos, szemébe hulló, hollófekete hajával. Mintha mindig valami ellen lázadozott volna és azt hiszem, ez is volt az igazság. Majdnem 10 testvére közül ő volt a legidősebb, anyja éppen halódott a sok szüléstől... Nagy szemei könnybelábadtak, amikor említette. Egyszer megkérdeztem, milyennek szeretné felnőttként az életét, azt mondta: 1-2 gyerek, nem több, és főleg egy szoba, ahol egyedül lehet.  

   

Költészet minden napra...

Tóth Árpád


SÓHAJFÉLE


A messzeség
Egy percre csupa lila láng:
Tündérvidék.


Vágyam is ég,
Mint alkonyi... nyulánk
Nyírfaderék.


Aztán kiég,
Színt, vágyat elnyel a falánk,
Nagy szürkeség.


Mily gyors a vég!
Csak egyszer, szép tüzes világ,
Kigyúlsz-e még?...


1925.

Magány és egoizmus

   Elmúlt a Húsvét is... Itt, Franciaországban nincs locsolkodás. Ne tudom egyébként, meddig marad fenn Magyarországon is... Nekem különben sem lenne már aktuális: rég elfelejtettem a hódolók listáját nyilvántartani. Mióta Gilbert meghalt, női mivoltom szinte csak a nagymamai szerepre korlátozódik és ez szándékosan történik, nincs benne semmi frusztráció. Minden más kapcsolat árnyékától is e meleg fedezékbe vonulok nagy sietve, nehogy a kiszámíthatatlan perspektívájú bonyodalmak esetleg utolérjenek, csapdájukba ejtsenek...

   A magány a szabadság majdnem beláthatatlan horizontját is jelenti  -  kell egy kis kárpótlás a nagy-nagy csöndért. Egoizmus? Azt hiszem, bőven adakoztam eddigi életemben magamból másoknak  -  és most sem zárkózom el szükség esetén  -  hogy végre magamra is gondoljak egy kicsit. Ez a "magam" ugyanis mindig arra hallgatott, hogy "majd, ha lesz rá idő", mindig akadt fontosabb tennivaló. S nem is volt ebben semmi panaszkodnivaló, az előnyben részesített dolgok, személyek valóban fontosabbaknak tűntek a szememben, és az önfeláldozásban is lehet örömet lelni.  

   A magány sem teljes, sötét, mint valami mély gödör. Mióta megözvegyültem, sok magányos nőt ismerek, férjük elment egy fiatalabbal, frissebbel, esetleg meghalt. Egyik sem akar újra összeköltözni valakivel. Egyetlen egy van közöttük, akinek hiányzik egy erős váll, amelyikre időnként rátámaszkodhatna, némi gyengédségre szomjazva fejét hajthatná... Igaz, még csak 55 éves, de ő is megtartaná független otthonát. Érdemes elgondolkodni a férfiaknak, miért húzódzkodik annyi nő attól, hogy második fogkefének is helyet szoríson a fürdőszobájában...

100 éves lenne Örkény... Hommage

FASÍRT


A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.
   Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.






SZÓVIRÁGOK


Ki látta kétéves, Zoli névre hallgató, nőstény, hosszú szőrű, szobatiszta középfülgyulladásomat?


Ezúton mondok köszönetet mindazoknak, akik szeretett férjem elhunyta alkalmából jóleső szerencsekívánataikkal elhalmoztak.


A zászlót etetni, piszkálni, ingerelni szigorúan tilos!




HALHATATLANSÁG


Már nem volt fiatal, de még jól bírta magát; ismerték és félték a nádas lakói, de még azon túl is, közelben-távolban, minden négylábú lény. Látása nem romlott, s ha ezerméteres magasságból kiszemelte zsákmányát, úgy csapott le rá, mint egy kalapács, mely egyetlen ütéssel veri be a szöget.

   És így, viruló korában, ereje teljében, két lassú szárnycsapás között egyszer csak megállt a szíve. De nem mertek előbújni sem a nyulak, sem az ürgék, sem a környező falvak baromfiai, mert ő ott lebegett ezer méter magasban, kiterjesztett szárnyával, fenyegető mozdulatlanságban túlélve a halált még két vagy három percig, míg el nem állt a szél.

A piriti legenda folyt. 4.

Ez az akvarell is 1962-es keltezésű. Kint ülök a "cimenten" nagyanyámék háza előtt Piriten, a Jókai utcában. Még nagyapám, a kőműves mester húzta fel saját kezével. Szemben az enyhén emelkedő kis utca temészetesen homokos. Az egész faluban csak a főutca (a Kost'ucca, vagyis a Kossuth utca) és még egy másik, a Rákóczi aszfaltozott. A nyári vakációk paradicsomi melegében egész nap mezítláb élvezem talpam alatt a forró homokot, bár a rokonság időnként szelíden próbál meggyőzni: nehogy azt gondolja a falu népe, hogy nem telik cipőre! 

   A házak előtt kis kertek árasztják estefelé a törökszegfű illatát: amolyan igénytelen virág ez, megél a forróságban is, és fáradhatatlanul virágzik egész nyáron. Szemben a fák között elvesző dűlőút Kerta felé vezet: megtettük néhányszor a jópár kilométert gyalog, csak úgy rokonlátogatóba árkon-bokron át, oda-vissza délelőtt-délután. Észre sem vettük a fáradságot, mesélve-beszélgetve egész úton.

   Hogyan lehetne szavakkal lefesteni a ránk nehezedő forróságot, mely kissé lenyugszik estefelé, olyannyira, hogy kiülhetünk az odaszálingózó szomszédokkal együtt a meglangyosult cementpadkára... A por is leülepszik, nem járnak már a lovasfogatok (sőt, én még teheneket is láttam járomban, szekér elé fogva, legtöbbször valakinek előttük, vagy mellettük kellett ballagni, hogy haladjanak). Nagyapám néha kihozza a tangóharmonikáját, s a sötét nyári éjszakában a zene hangja elvegyül a virágok illatával. Gyerek- és kamaszlelkemnek ez a nyugalmas világ jelenti pedig a felfedezések minden egzotikumát.

Tavaszi készülődés

   A jelenben nincs sok egetverően izgalmas dolog készülőben, bár azt sem mondhatom, hogy éppen semmi "nincs a tűzön"... Május vége felé a szinte teljesen kész, 1 órás kis darab eljátszása (ezúttal 2 szereplő párbeszéde) s a festőcsoport szokásos tavaszi tárlata, melyre legalább 5-6 újonnan készült darab kell. Mindig megfogadom, hogy hónapokkal előtte nekilátok, mert ilyenkor elfog a vágy a stílus, a téma némi felfrissítése iránt, mint ahogy a szobákat is újra szeretné festeni az ember. 

 Erről jut eszembe az egyik bútordarab, egy óriási tölgyfa ebédlőszekrény, melyet Gilbert örökölt nagyanyjától, s amely jó 100 éves sötétbarnára viaszkolt állapotában még sötétebbé teszi az amúgy se sok fényt kapó helyiséget a nappali és a konyha között. Jó ideje kísért már a gondolat, hogy világos színt adjak az ős bútordarabnak, vele együtt egy Isztambulból hozott 4 fiókos komódnak... Le kell a viszkot kapatnom róla, majd bevonni egy speciális festékkel, melyet a faragott részeken itt-ott kicsit ledörzsölve eredeti, kellemes hatást érhetünk el. Megvettem a "lin", azaz "len" árnyalatú (csontszínűnek lehetne talán magyarul titulálni) festéket, de azért még tétovázok e szín és a "taupe" azaz "vakond" árnyalat között...