A rajz és ihletője

A jobboldali fényképen Vera Komisszarzsevszkaja látható, az orosz színház nagy alakja, a "Sirály" első megtestesítője. A Face-Book-on láttam, nagyon tetszett maga a fénykép, a félig hátat fordító, enyhén visszanéző fejtartás. Tapasztalatból tudom, hogy minél egyszerűbb egy póz, annál nehezebb visszaadni, néha csak a hajszál tizedén múlik, hogy helyreálljon az egyensúly, hogy helyére kerüljön minden.

Itt nem is annyira  a hasonlóság volt a célom, hanem hogy "színesbe álmodjam" a pózt...

Tegnap rendeztük a csoportos tárlatot. Egy hét maradt a felkészülésre ezen a nagyon fárasztó őszön, ezért csak úgy futtából készült a három pasztel, amit ki tudtam tenni. Ez az egyik... 

Méltóság

   Úgy tűnik, dúl az inluenzajárvány Magyarországon, legalábbis blogos ismerőseim körében. Nem azért mondom, de hogy lekopogjam, engem eddig még elkerült! Pedig nem vettem fel az oltást, annak ellenére, hogy az idén, korom egyik előnyeként, már ingyen kínálta egy értesítés. Így is mindig elkap telente egy majd két hónapig tartó nyavalya, általában valamelyik unokám ártatlan náthája mérgeseddik el rajtam, s csak jó hetes cortisone tud lassan kihúzni belőle.
   Amikor az ember feje zsibongó méhkas benyomását kelti, tüsszög, torka, légútjai és hasizmai fájnak a nem szűnő köhögéstől, hangja a maga számára is felismerhetetlen, stb. stb... Ne is folytassam, sokan megírták itt is, ott is a héten. Ahogy Éva is ecsetelte, feldob ilyenkor egy kicsit  -  na, nem nagyon magasra!  -  egy langyos zuhany, hajmosás, tisztába öltözés, friss, vasalt lepedők! Igaz, a citromos teából kezd elegünk lenni, hiszen amúgy se nagyon érezzük az ízét...
"Más így betegeskedni, némi méltóságot, látszatot vinni a nehéz, de  azért túlélhető (!) helyzetbe"  -  idézem Évát. 
   Amint elolvastam, beugrott egy jó pár évvel ezelőtti olvasmányélmény, bár látszólag semmi köze a többnyire ártalmatlan influenzához.

  Jean-Dominique Bauby francia író-újságíró váratlanul abba a szörnyű betegségbe esett, aminek "locked-in szindróma" a neve. Csak a bal szemhéját tudta mozgatni, miközben minden érzékelt, látott, hallott. Elhatározta, hogy megírja egy könyvben. Ebből lett a "Le scaphandre et le papillon"  (A szkafander és a pillangó) c. regény, tanúságtétel, amelyből később nagysikerű film is készült.
   Egy fiatal asszistens járt be hozzá, hogy türelmesen betűzve az abécét, kivárva a bal szemhéj rándulásait, melyekből lassan összeállt a könyv. Nagyon sokáig tartott. Igazi irodalom lett belőle, távol a könnyfacsaró önsajnálattól, melytől megmentette ragyogó humora. Még ebben a reménytelen helyzetben is.
   J-D. Bauby sikeres újságíró volt, szerette a szép dolgokat, nem is tagadta meg magától őket. Még a betegágyon sem. Egy mondata különösen megmaradt bennem: 
"Et la preuve que je veux être encore moi-même. Quitte à baver, autant le faire dans du cachemire".  
"Bizonyíték, hogy még mindig önmagam akarok maradni. Ha már folyik a nyálam, legalább kasmírra folyjon."
...

Néha egy vers...

   Az ember néha nyomott hangulat alatt roskadozik... Nem is tudja szinte az okát, csak úgy érzi a súlyt, mely alig hagyja lélegzeni is. Ilyenkor kell kinyitni egy verseskötetet, csak úgy találomra, mint egyesek a szótárt vagy a Bibliát, keresgélés nélkül, a véletlenre bízva a választ. Ezért kellett az előbb Pilinszky, mindenképpen. Itt nyílt ki. 

    Mindig is nehezen bírtam az olyan tanácsnak, esetleg felszólításnak engedelmeskedni, amelyik franciául így hangzik: "lâchez prise!"  -  vagyis: engedjük el magunkat... Állandóan a következő kép jelenik meg előttem: kapaszkodok egy ágba, megáradt, rohanó víz, esetleg szakadék fölött, s ha elengedem az oly törékeny kapaszkodót, menthetetlenül lezuhanok... Pszichanalitikusoknak csemege lennék, de magam is sejtem a megfejtést...

   Ilyenkor nem szeretek telefonálni sem: minek rakjam másra saját gondjaim terhét? Tapasztalatból tudom, hogy legjobb szembenézni a nehézségekkel, csak így lehet igazán túltenni rajtuk. Inkább megpróbálom azonosítani a tettest: vajon mi is az a többé-kevésbé homályos ok, ami így rámtelepedett, ami szinte fojtogat, s egyre csak pakolja a súlyokat... Fiam azt mondja a múltkor: nem érti, hogyan tudom ennyire kiadni magam a blogjaimon? Bárki hozzáférhet. Nem is tudom pontosan, ki olvassa; mint kiderült, van egy-két "zugolvasóm",  kommentár nélkül...

   Többnyire virtuális, blogos ismeretségi köröm nekem már nem számít idegennek. Néha többet tudunk egymásról, mint hús-vér családtagjaink. Ami meg igazán kimondhatatlan, maradjon kimondatlanul...

Pilinszky János

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Meg kell küzdeni a helyért a nap alatt... (tus, toll)

Születésnap, kissé megkésve...

   Rohammunkában megtörtént a kettős (Alice-é és az enyém, 10 nap különbség van köztünk  -  nomeg egypár év...) születésnapi vacsora, hazatérésünk másnapján, még kissé kábán az utazástól és a fejünkben kavargó eseményektől, a bizonytalan jövőtől... A gyerekek kedvéért viszont vidám képet kellett mutatni, mint a mellékelt ábra is tanusítja... 

   Megfőztem a tejfölös borjúpaprikást, Agnès az előételt vállalta magára, a képen látható (isteni!) csokoládétortát pedig Alice választotta a város legjobb cukrászánál, ahová csak nagyobb ünnepi alkalmakkor járok... Agnès szülei is itt voltak, természetesen.

   Másnap, vasárnap Alice átköltözött a másik nagymamához, aki Mamie névre hallgat. Énmagamat a keresztnevemen szólít mindkettő, akárcsak szüleik. Nem szóltam bele, senki sem kényszerítette őket. Időnként ellenőrzöm: "Qui suis-je pour toi?"  - "Ma grand-mère."  -  hangzik a megnyugtató válasz.  ("Ki vagyok én neked?"  - "A nagyanyám.") Igy minden rendben.

   Lucie nálam tölti a hetet. Nagyon kellemes vele is. 6 és fél éves, a gondolkodások, elmélkedések kezdete. Sokszor hangoztat komoly szentenciákat, melyek felnőttektől hallott és saját szülemények keveréke. Mindkettőnek jó a humora, csodásan elvagyunk együtt. De azért sokkal könnyebb magamnak egyszerre az egyikkel... 

Mindenszentek...

    Igazi mindenszenteki hangulat... Eső, hideg, lehangoltság, szomorúság, gyász... Vasárnap hajnalban fiammal nyakunkba vettük az utat Belgiumon, Luxemburgon, Németországon, Ausztrián, sőt, Magyarországon átlós irányban át... Az Ardennektől Bécsig hófedte táj kísért bennünket. Még el is gyönyörködtünk volna benne, ha a néhány nappal azelőtti rossz hírek táplálta nyomott hangulat nem bénított volna meg bennünket...

   Életünkben először várt bennünket üresen a ház, ékes bizonyítékaként annak, hogy akármilyen hely, ország, kunyhó lelke a benne lakó ember... Milyen rettenetesen csöndes és rideg tud lenni egy ház, még ha duruzsol is a kályha tüze... Csak a múlt kísértetei bolyongtak benne, ültek velünk asztalhoz, szegődtek hálótársul...

   Másnap visszahoztuk anyát, akinek napok óta öcsém özvegye viselte gondját, mivel magára hagyni nem lehet. A pár nap alatt, amit vele tölthettünk, ha nehezen is, de fellelte régi támpontjait, kicsit sétáltunk is a kipillantó napsütésben. De nehezen viseli a korral, elesettséggel járó kiszolgáltatottság érzését, amely néha az elemi emberi méltóság küszöbét is meghaladja, különösen, ha kórházba, kíméletlen kezek közé kerül az ember...

   Kimondhatatlanul hálás vagyok sógornőmnek és unokaöcsémnek (aki itt volt nyáron a családjával egy hétre), hogy némileg enyhítik bűntudatom súlyát azzal, hogy anyáról gondoskodnak... Amennyire tudok, megpróbálok időnként hosszabb-rövidebb időre visszamenni, de most sem volt egy perc pihenő sem, mióta péntek éjjél visszaértünk: szombat reggel már siettem bevásárolni és készülni Alice születésnapjára, melyet a másik nagyszülőkkel és a gyerekekkel ültünk meg kis késéssel itt is. Lucie itt marad nálam a jövő hétre és így próbálok majd a 19-én nyíló kiállításra úgy-ahogy felkészülni.

   Október utolsó napján meghalt Nagypiriten kedves nagynéném is, akit májusban sikerült még viszontlátnom...