Téli napsütésben...

   Ilyen idő volt december végén az Alföld déli részén! A régi általános iskolámat szegélyező platánsoron végigsétálva élveztem a napot, még akkor is, ha bevásárló szatyor húzta a karomat. Hiába, elszoktam a gyalogos cipekedéstől... Pedig szeretek gyalogolni, de nem felpakolva!

   Különben sokat hallgattam a Kossuth rádiót. Egy pillanatra mintha visszacsöppentem volna a kommunista népi demokráciába: a félóránkénti hírek mindig a kormány fejének, esetleg valamelyik tagjának intézkedésével kezdődtek. Az ellenzék hangja sehol. Talán nincs is ellenzék?... Karácsony másnapjáig viszont néha a vatikáni rádió illúzióját keltette az adó, hiszen csak Jézus születéséről, a keresztényi szeretetről szólt, igen töményen, elfoglalva az éter minden porcikáját (hogy képzavarral éljek). Gondoltam, Advent idején érthető valamelyest, de megintcsak felmerült bennem az ellentmondást nem tűrő domináció érzése... Vajon már csak azok számára van hely hivatalosan, akik egyetértenek? Tévedés ne essék, nem valami vallásellenesség szól belőlem, hiszen senkinek nem vitatom teljesen magánjellegű lelkiismereti szabadságát! De ez a mindent elsöprő prozelitizmus! Ettől bizony már nagyon elszoktam, egyik és másik irányban is...

Karácsonyi szünet...

   Két hét szünet, levegőváltozás, nyelvcsere, időszámítás teljes felkavarodása, kedves rokoni arcok, régi ételek, szokások új beidegződése... Stress, éjjel-nappali állandó aggodalom... Végtelen szomorúság, Damoklész kardja.
   Alig érek vissza, 31-én csusszanás az örömök örömének pezsgőfürdőjébe! Két unokám kétfelé szakít, mindegyik azt szeretné, ha mellette ülnék! Este én vagyok a mesefelelős, melyet szívesen ellátok. Alice átköltözik nővére emeletes ágya "alá", átengedve nekem a sajátját. Reggel óvatosan bedugják fejüket az ajtón, s boldogan szökkennek a paplanom alá egy kis beszélgetésre, összebújásra, mielőtt a kávéillat a másik nagyszülők ébredéséről tudósít. A macskát is kiszabadítjuk a fürdőszobafogságból, ahol az éjszakát kellett töltenie, lévén minden szoba foglalt.
   Újév délutánján közös kiruccanás várt mind a hetünkre: megnéztük a "Hamupipőke" zenés vátozatát a párizsi Opera közelében található Mogador színházban, melyet 1919-ben maga Roosevelt elnök avatott fel, s amely többnyire zenés előadásokat ajánl a majd 1900 néző számára! Bevallom, én magam mást választottam volna, de a gyerekek öröme volt számomra az igazi élmény.
   Szerda délutántól újra itthon, súlyos álomba zuhanás, a feszültség lassú és fájdalmas engedése... Sok időre van még szükség, hogy rendesebb kerékvágásba kerüljön az életem. Sok a behozni való, elnapolt tartozás... Tonnányi üzenet vár válaszra... S felettem az aggodalom sötét felhője nem oszlik...
    

   Szerettem volna egy energikus, optimista, vidám bejegyzéssel kívánni 

minden kedves idelátogatónak

nagyon boldog új esztendőt!

Csak ennyi telt tőlem egyelőre... Majd jövök... 

"Kis Karácsony, nagy Karácsony..."

   Ez a kép tavaly karácsonykor készült... Az idei nagyon különbözőnek indul. Holaputánra szól a repülőjegyem... Ezért nem is vettem az idén fenyőfát sem, hiszen csak a hónap végére foglalt a visszaút...
   Bevallom, ellentmondásos érzések kavarognak bennem: kb.1976. karácsonyát töltöttem utoljára a magyarországi családommal. Akkor kerültünk Berlinbe, François csak a követkző év novemberében érkezett meg, karácsonykor még híre-pora se volt... Autóval vágtunk a zimankónak, ami meglehetősen vakmerő vállalkozás volt: az utcánkig, a házig be se lehetett menni vele, akkora hó esett... S amikor január első reggelén visszafelé vettük az irányt, bizony nem is akart beindulni!... Tanácstalanul néztünk szét a kihalt utcákon (szilveszterezés után jószerével mindenki ágyban volt még!): hátha valaki segítene megtolni a kocsit! Végül megállítottunk egy arra karikázó biciklist, s pár méter után sikerült a motort életre kelteni. A továbbiakban alig mertünk megállni Berlinig, legföljebb benzinért...

   Azóta hol Laon-ban, hol Isztambulban töltöttük az ünnepeket. Itt, Valenciennes-ben már ez lenne a 22-ik... Ilyenkor kiált fel az ember (hívő vagy hitetlen): te jó ég, már ennyi? S már csak ennyi?...

   Ekkor fogja el meglehetős brutalitással az érzés, hogy élete bizonyos értelemben szakítások, sőt, szakadások sorozata... Van erre egy francia szó: "rupture", amit a "szakítás", "szakadás" mellett "törés"-nek is lehet fordítani. (mint Nancy Huston híres regényében, amit én "Törésvonalak" címen fordítanék; nem tudom, megjelent-e magyarul) Fiatalabb koromban még optimista módon viszonyultam hozzájuk, hiszen minden változás valami újrakezdés látszatát vette fel. Hatvan után már egyre jobban eluralkodik rajtam a nehézkedési erő...

   Anya, bizonyos vádló színezettel megjegyzi: "rég nem töltötted itthon a karácsonyt!" Hol is van az "itthon", teszem föl magamban a kötelező kérdést, amire a válasz egyre világosabb bennem... 

Minden kedves virtuális látogatómnak

 nagyon boldog ünnepeket kívánok!

Jövőre jelentkezem, ha a marslakók is úgy akarják...

Mit mondanak a csillagok?

   Ezekben a morózus, hideg-nedves időkben, amikor a soros napéjegyenlőség még olyan távolinak tűnik, kapaszkodókat keres az ember. Ilyenkor megveszem valamelyik magazint: a decemberi, esetleg januári számokban virágzanak a horoszkópok előrejelzései a következő évre (ezek szerint optimisták az apokalipszist illetően!). Tévedés ne essék: nem vagyok az efféle jóslatok vak híve, ráadásul nem is nagyon egyeznek egymás között... Ám amikor az ember a béka feneke alatt érzi magát, minden fűszálban igyekszik megkapaszkodni egy kis vígaszért...

   Nem csalódtam az Elle mellékelt füzetkéjében! A két euróért megkaptam a reményt 2013-ra! "Ciao la lenteur, bonjour la vitesse!" mondja a Mérlegnek szánt cím s mindjárt fellélegzik az ember, kedve van a továbbolvasáshoz! Magyarán: "Isten hozzád csigatempó, isten hozott gyorsaság!" Éppen ideje! Kiderült, hogy a múlóban levő 2012-es év nyomasztó hónapjait Szaturnusznak köszönhetem! Ő láncolt meg, kötözte lábaimra az ólomsúlyokat... Még az is lehet, hogy az esős, már-már penész-szagú tavaszt, nyarat, őszt is ő intézte így! Még szerencse, hogy Jupiter, az optimista, türelmetlen, fürgelábú Jupiter már ott toporog az ajtó túloldalán, én meg ezen a felén ülök tűkön...

Márai: "Föld, föld!..."

   Márai Sándor "Föld, föld!..." című emlékezéskötete egyik legkedvesebb olvasmányom. Mindig újra és újra beleolvasgatok. Először francia fordításban ismertem meg, majd megvettem eredetiben is, a Helikon 2006-os kiadásában. 
    Ahogy az idő halad, úgy kerülök egyre közelebb az emlékezések műfajához (olvasói minőségemben is, nem számítva a saját irkafirkálásokat...). Mégpedig a Márai-féle értelmezésben, amely nem anekdoták füzéreiből szövött tarkabarka szőnyeg, esetleg kipofozott önigazolás, hanem óriási műveltségére alapozott nagy léptékű világlátás, finoman árnyalt stílusban.
    Kedvem volna oldalakat idézni a könyvből. Most azért választottam a legvégét, a harmadik rész rövid, huszadik fejezetét, mert mintegy visszhangként hat a múltkor idézett Pilinszky-levélre. Márai többször is elmondja, hogy csak magyar nyelven tud író lenni, mégis a mélyvízbe ugrik és 1948-ban elmegy. Érzi, hogy az egyre fojtogatóbbra szövődő diktatúrában nem fog tudni szabadon írni. A pár sorban minden benne van, a szabadság ára is... 

Az Arlberg-expressz kora délután indult Budapestről, és éjfél után ért az ennsi hídra. Megint belépett a fülkébe az orosz katona és kérte az útleveleket. Megvizsgálta a pecséteket, visszaadta az okmányokat, közömbösen becsukta a fülke ajtaját.

   Az éjszaka csendes volt. A vonat zajtalanul indult. Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább, egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban  -  életemben először  -  csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.

Régi telek...

   Nem szeretem a telet! Ez a kép tavaly karácsonykor készült, a ház előtt. Most még nincs hó, ami kevés leesett a hét végén, el is olvadt szinte rögtön. Mivel az elkövetkezendő napokban, hetekben sokat kell autóznom, félek a havas, jeges utaktól...

   Itteni barátaim elcsodálkoznak: "Hogyhogy nem szereted a telet? Te, a közép-európai, a kontinentális éghajlat szülötte?" Hát igen, talán pont ezért. Volt benne részem elég! Különösen a másfél éves moszkvai, leningrádi idők alatt!

   Visszatérnek emlékeimben a véget nem érő, kemény telek, a lábunk alatt ropogó hó. Igaz, autó-probléma nem volt. Sokat gyalogoltunk. Apa éjjel kétszer is felkelt néha, hogy elsöpörje az állandóan felgyülemlő havat a ház előtt. A hamut már mi is szórhattuk a járdán. 

   A "másik udvaron"  -  csak így hívtuk az elkerített gazdasági udvart, mely az állatok, a veteményes helye volt  -  valóságos mezsgyéket kellett néha ásni a hóba, hogy a tyúkokhoz, malacokhoz oda lehessen férni, nomeg a tüzelőhöz is. Akkor még messze volt a gázfűtés, sőt az azt megelőző olajkályha is... A cserépkályhát minden reggel ki kellett hamuzni. A kemencét nagyanyámék szobájában befűteni. Apa rakta a kis búboskemencét, amiben a kenyér is sült eleinte; szilveszterre  -  bőved-napjára  -  meg a szárma... Nem beszélve a finom sülttökről, aminek mézédes ízét máig is számban érzem...

      

Hétvége

     Megjött a tél errefelé is... Az is lehet, hogy csak bekukkantott egy pillanatra, ránk ijesztve egy kis hóval, 0°-kal... 

   A hét végén megjártuk Meudon-t, Párizs déli részén, ahol a gyerekek laknak. Káprázatosan sütött a nap, gyönyörű kék volt az ég! Hideg kék... 

   A másfél nap gyorsan eltelt az unokákkal. Ezúttal én voltam a sofőr, velem jött a két másik nagyszülő is: ők még ketten vannak... Fiam lett 35 éves... Hihetetlen! Tegnap volt, amikor megszületett a nyugat-berlini francia megszállási övezetben, a Pasteur nevét viselő katonai kórházban. A szülész szerepét is betöltő sebész ezredesi egyenruhában konzultált, emlékszem... Alig ismertem rá, amikor derékig nekivetkőzve, éppen bemosakodott, miközben engem betoltak a műtőbe, hogy új "császár" jöjjön világra, szép kerek fejjel, egyetlen ránc nélkül az arcán, mint ahogy anyósom mesélte: erről lehetett megismerni a császárral született gyerekeket (ő ugyanis szülésznő volt, a háború után kezdett...)

   Ha minden jól megy és az apokalipszis is elkerül bennünket, csak az év végén találkozunk újra: én Magyarországon töltöm a Karácsonyt. Akármennyire nehéz is a választás, a nagymamai szív az unokákhoz húz, telhetetlenül... Alice a neve leírását gyakorolja, sőt, megkért, hogy az enyémhez is írjak egy "modellt": szépen le is másolta, még a "s" sem kanyarodott ellenkező irányba, mint Lucie-nél annak idején. 

   Lucie (a képen épp állatorvost játszik) szintén rajzolt egy szívet mindannyiunknak emlékbe, testreszabott üzenettel, bár még kissé tétova helyesírással, ami a franciában nem könnyű! Este, nem sokkal hazaérkezésem után csöng a telefon, megismerem Lucie csendes hangját: "Tu me manques..." ("Hiányzol...")