Időnként vissza-visszatér a blogoló ember a blogírás rejtelmeire, csapdáira. Főleg az, aki nem csatatérnek képzeli el a blogját, hanem békés eszmecsere kellemes és építő terének. Nem is tudom, lehet-e ennyi év után még újat mondani erről a mindannyiunkat érintő témáról...
A nyilvános blogokról beszélek, mivel az enyém ilyen. Eleve nyitottra terveztem, hogy szabadon beléphessen, aki akar. Igaz, eleinte nem is lett volna annyi blogos ismerősöm, hogy nagyobb "kerekasztalt" körülülhessünk. Nincs nagy vonzalmam a szőrszálhasogatás iránt sem, s csak remélem, hogy békés véleménycsere - mely nem tételez fel abszolút egyetértést - fogja uralni a hangulatát. Ennek ellenére könnyen el tudom képzelni azt is, ha valaki megválogatja, ki léphet be a kapuján.
Vannak nálam régebbi, tapasztalt blogolók, akik megtalálták már, néha többszöri próbálkozás eredményeként, blogjuk témakörét, hangvételét és tartják is hozzá magukat. Én még ingadozok, nyilván eklektikus hajlamaim miatt. Mikor mihez van kedvem, vagy mi foglalkoztat leginkább, mit szeretnék megosztani.
Hát igen, a megosztás. Nincs kedvem megtartani magamnak, ha valami tetszik, ha valami öröm (vagy bánat: ez utóbbit ritkábban teregetem ki, de előfordul) ér. Ha már efféle "nyilvános naplót" vezet az ember, kétségkívül azt tereget ki benne, amit akar, saját kockázatára. Merthogy azt sem tudhatja igazán, ki olvassa, ki nem.
A hozzászólókat mindenki várja, az is, aki úgy tesz, mintha a visszhang nem is izgatná valójában. Ez a terület a blogolás egyik legkényesebb pontja. Ha nincs visszhang, el kell ismerni, hogy kicsit mellétaláltunk: közömbös, esetleg visszatetsző volt a téma. A legnagyobb öröm, amikor sokan hozzászólnak és továbbgondolják a maguk módján, olyan oldalaira is rávilágítva, amire mi nem gondoltunk. Akkor lehet kicsit olyan (ritka) érzésünk, hogy nem vesztegettük el az idejüket hiába.
Aki azt állítja, hogy közömbös számára a biztatás, szerintem nem egészen őszinte. Én elismerem, hogy rám olyan hatást tesz, mint a kertre a locsolás: feléledek tőle. Persze, az ember hatodik érzéke felismeri az őszinte hangot.
Valaki azt mondta egyszer, hogy ha minden rendben lenne az ember életében, nem írna blogot, de az is lehet, hogy regényt, verset sem... Sérüléseinket hordozzuk a hátunkon, néha évtizedek távolából, esetleg a messzi gyerekkorból, s erre keresünk gyógyírt az írásban, biztatást a visszhangban.
Megvallom, elég fáradt vagyok...
