József Attila: IRGALOM

Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt  -  az igaz  -
kikönyörögnöm a kegyelmet.


S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.


Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.


És hallgatom a híreket,
miket mélyemből enszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.


(1936)

A piriti legenda... 1.

anyai nagynyám, Németh Mária

Ez a portré is az egyik ilyen vakáció alatt készült, a dátum szerint 1962. júliusában, a nyolcadik osztály utáni nyári vakáció alatt. A ceruza kezd elmosódni egy kicsit... Anya 18 éves múlt, amikor az Alföldre "szakadt". A világ végére... Azelőtt alig-alig hagyta el a falut, néha Jánosházára, a polgáriba, egyszer-egyszer Cellbe vagy talán Pápára. Apa a háború alatt visszavonuló magyar csapatokkal került oda, s tej után nézve akadt meg a szeme a 17-18 éves szép leányon, aki az anyám lett később... Visszabiciklizett érte 46-ban, több mint 350 km-t... Ahogy elmesélte többször is, a hátán voltak a csere-bicikligumik a hátizsákkal együtt s míg odaért, a dörzsöléstől két ing szakadt rongyosra rajta! Ez már a családi mítosz része, amit az utódoknak immár én adok át.

 A továbbiakban szeretném elmesélni, mitől voltak olyan varázslatosak azok a piriti vakációk, holott mai gyerek szemével nézve semmi világrengetően érdekes nem történt!  Sőt, eleinte még csak TV se volt! Később is csak egy, a kultúrházban, ahová a kamaszok is inkább inkább flörtölni jártak. Talán sikerül majd szavakat találnom, hogy visszaadhassam, önmagamnak is, azokat a gyerekkori élményeket, amelyek elevenen élnek valahol a mélyben. Még ha nem is vagyok Fekete István. Sajnos...   

50 éves akvarell...

a piriti templom tornya

Ez a régi vízfestmény 1961-ben készült, a nyári vakáció alatt. A színek csodálatosképpen elég frissen megmaradtak a kissé megviselt vázlatfüzetben, aminek még a papírja sem volt pedig elsőrendű, speciálisan akvarellre szabott. 

A képen a nagypiriti templom tornya látható, a falu Kispirit felőli bejáratánál. Néhanapján itt őröztem Iduska néném egyetlen tehenét. A falu Veszprém megyében található, Vas megye határán, Devecserhez nem messze, melynek nevét a vörös iszap az egész világon ismertté tette...

Anya innen került az Alföld déli csücskébe. Itt folytak le mesebeli nyári vakációink öcsémmel, egészen egyetemista koromig, sőt, még azon is túl. Nem tudom, volt-e legalább 100 lakosa a kis falunak, nekem mindenesetre egy percig sem volt unalmas a benne töltött több nyári hét, egész gyerek- és kamaszkorom minden egzotikuma...

Nyakamon a kötél...

Most írtam meg francia blogomon ezt a régi históriát, amely mindig megkísért, valahányszor mérhetetlen vágy fog el hosszabb léptékű szabad idő után, melyet senki és semmi nem zavarna meg... Ilyenkor még az is megfordul a fejemben, hogy jó lenne egy-két hónapra kolostorba vonulni, csak a kis laptoppal a hónom alatt és kizárni telefont, tévét az életemből, hogy végre annak szenteljem magam... S hogy mi minden nagyszerűt, hallatlant, régóta kísértőt hozhatnék ki magamból, ha... Aztán eljön több nap egymás után, békések, mint egy titkos, napsütötte homokos tengerpart, melyet csak én ismerek, s ott állok bénán, tehetetlenül a lehetőség előtt...

1957. januárjában költöztünk be a nagyobb házba, mely egy sor átalakítás után némi kényelmet, több önállóságot ígért a három generációs, hat tagú családnak. Volt benne egy szoba, ahová mindig nyomasztó érzések között mentem be. A volt tulajdonos elmesélte a hozzá fűződő történetet.

Szüleitől örökölte a házat. Apja furcsa rokkantsággal jött meg a háborúból: egy aknarobbanás nemcsak a hallását tette tönkre, hanem abban a rögeszmében hagyta meg, hogy mindenképpen fel kell akasztania magát. Számtalanszor próbálkozott vele, de a család résen volt és mindig megakadályozta. 

Egy napon anya és lánya piacra készült, az apa is beöltözött a templombajáró fekete ruhájába azzal, hogy kimegy községháza elé a padra, elbeszélget a platánok alatt. A piacról visszatérve a lány benyit a szobába, de nem enged az ajtó. Az oldalsó ablakon át megpillantotta apját, amint szálfaegyenesen állt a gerendára hurkolt kötél alatt. Arcán megkönnyebbült, sugárzó mosollyal. Halott volt, de talpon. Szíve megkövült a végre beteljesülendő hatalmas vágytól...

Csemege Illyés Gyula naplójából...

(...) A szerelem s a szex bajosan s ritkán fér össze, lévén hogy az utóbbi disznómód  -  emsemód  -  cserélheti társát, az előbbi pedig rögtön minden téren örök akar lenni. Az "igazi" szerelem  -  amely kiállt minden próbát  -  mindig öregkori, bárhogy ágálnak a fiatalok. A fékezhetetlen vér lobogásának csitulásával éled föl a testben is. Romeóban és Júliában a mindig megbízhatatlan jövő dolgozik, Philemonban és Baucisban a megbízható  -  nem változó  -  múlt. Szerelemesek, várjátok ki a szex kihűlését. Azután melegedtek össze. Röpke néhány évtized a türelmi idő. De megéri, a páros élet valóban a legszebb a világon, akkor derül ki; szemben  -  testközelben  -  az elmúlással. Nem gyerekjáték, nem szórakozás a szerelem. Tűzpróba, valamicske üdv, a földön így is pillanatnyi. (...)

Illyés Gyula:  Naplójegyzetek  (1979-1980)  Századvég Kiadó  1994  


adalék:  


hasonló cipőben itt...

Kis műhelytanulmány, otthon... Catherine (2008)

Petróleumlámpa

   A fenti képen 6-7 éves lehettem, még 1956 tele előtt volt, mert akkor költöztünk el abból az öreg, vertfalú házból, melynek méteres vastag, kőkeményra sulykolt falaiba belegörbült a fúró, amikor az ötvenes évek legelején bevezették a villanyt...

   Igen, ismertem még a petróleumlámpát is: volt egy hétköznapi viharlámpánk, a tehénre, borjúra kinézőben is azt lógatta kezében nagyapám, bár ő lámpa nélkül is nagyon jól eligazodott közöttük. Bent, a "nagyszobában", mely a nagyszülők és a két unoka búboskemencével fűtött hálója és egyben a "nappali" is volt (a fiatalok a fűtetlen mellékszobában kapargathatták a jégvirágokat az ablakon, amúgy is szoros volt a hely a keskeny ágyon kettőnek!), szóval, ebben a "nagyszobában" volt használatos a szép fehér opálos talpú lámpa, melynek gondozása nagyanyám reszortja maradt. Gyakran tisztította az üvegét, összecsavart újságpapírt vezetve nagy elővigyázattal a keskeny csőbe, mely gyakran bekormolódott a rossz minőségű petróleumtól. Szaga korai gyerekkorom átható emléke... Mindennel takarékoskodtunk, sokáig kellett a lámpagyújtásra is várni, míg eloszlathatta a baljós, boszorkányokkal, ördögfiókákkal teli árnyakat a szoba sarkaiban. Ilyenkor nagyanyám lecsavarta az üveget, az erre szolgáló ollóval levágta a petróleumba lógó kanóc kissé elégett másik végét, majd meggyújtotta. Mihelyt visszacsavarta az üveget, az addig bizonytalanul táncoló láng fénye elöntötte a fehérre meszelt falakat.