Keresés ebben a blogban

2009. november 14., szombat

Ameddig az emlékezet elér...


   Már a francia blogomon is felmerült többször a kérdés : mire is jó ez a múltba kalandozás, nem akadályoz-e meg bennünket, hogy a jelent éljük teljességgel, és netán inkább a jövőbe vetítsük magunkat? A manapság oly divatos, mindent elsöprő nosztalgia hullám bizonyára annak a jele, hogy a jelenben sokan elveszettnek érzik magukat, s a jövő inkább szorongást, mint bizakodást ébreszt. A múltba tekintés tehát visszamenekülés egy ismert (tehát rossz meglepetéseket már nem tartogató), többnyire megszépített (fiatalok voltunk!) időbe, legtöbbször a gyerekkorba, a meleg családi fészek oltalmába, ahol még jelen voltak mindazok, akiket szerettünk és akiknek mindenható oltalma elháríthatotta a ránk leselkedő veszélyeket. Ami engem illet, általában szívesebben fordulok a jelen és a jövő felé.
   Mégis miért engedek a csábításnak, hogy magyarul is írjak a gyerekkoromról, hogy megkíséreljem föltámasztani kedves halottaimat ? Egyrészt eleget teszek annak a kihívásnak, amit saját magamnak tettem : visszatalálok-e édes anyanyelvemhez az írás szintjén is (nem irodalmat mondtam!), és nem utolsó sorban azért, mert nagyon kedvesen, egyetlen unokahúgom, Picur olvasgatja a blogomat (sőt, a franciával is igyekszik megbirkózni). Neki is szólnak ezek a történetek, amiket igyekszem úgy átadni, ahogy nekem meséltek olyan sokszor a tévé nélküli kőkorszakban... Szól ez Zolikámnak, Dórinak, Gergőnek, Nórinak, François-nak, Lucie-nek, Alice-nak, és persze Anyának, az egyetlen túlélőnek. Az ő gyökereikről is van itten szó... Nem beszélve azokról, akik a blogomra tévednek és talán ébreszt bennük is valami kis rezonanciát, mint a cselló megpendített húrja...
   A bevezető túl hosszúra sikeredett, így már csak legközelebb kezdem el nagyapám töténetét...

10 megjegyzés:

  1. Kicsit meghatódva olvastam a bevezetőt Körösztanya....izgatottan várom a történeteket..
    Nagyon jól esik,hogy gondoltál rám is..

    VálaszTörlés
  2. Ideteszek egy pici kavicsot én is. :)

    VálaszTörlés
  3. Picurnak: a mese nem marad el! Ti már szinte nem is ismertétek őket, pedig génjeitekben ott van üzenetük.
    Hát persze, hogy rád gondoltam először is...

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm a kavocsot, kedves Àgi!

    VálaszTörlés
  5. Nem csupán nosztalgia ez, Flora. Én annyira bánom, hogy keveset kérdeztem a "rég"-ről akkor, amikor még lehetett volna! Most már kérdeznék, de nincs kitől.
    Mondani kell hát akkor is, ha nem kérdezi senki.
    Pláne, ha vannak, akik kérdezik! :)

    VálaszTörlés
  6. Hát, ennyi kedves biztatásnak hogy lehetne ellenállni! Amúgy is "mesélős" familiából jöttem és én is imádok mesélni... Kitalált és megtörtént dolgokat is. Lucie unokámat már "megfertőztem" vele 1 éves kora óta és ő is odavan a mesékért!
    Abban igazad van, Gabi, hogy ez az "átadás" is egyik célom...

    VálaszTörlés
  7. A képzeletbeli kavicshegyhez hozzátettem a magam darabkáját is!
    Azt, hogy "mondani kell akkor is, ha nem kérdezi senki", ezt ellopom magamnak is, ha nem baj:)

    VálaszTörlés
  8. Köszönöm a "kavicsot", Endi! Nyugodtan vedd magadhoz Gabi tanácsát főleg, fogadd meg!

    VálaszTörlés
  9. Én is tettem kavicsot.
    Van bennem egy kép a régi házról ahol fölnőttem,a konyhaasztalról, apámról ahogy ott ült az asztalnál és mesél. Mindig ott fog ülni és mondja a történeteit.

    VálaszTörlés
  10. Köszönet a kavicsért, Myrtille! Azt hiszem, hogy fontos az, hogy emlékezetünkben élö képük van a halottaknak és tovább mesélhetnek...

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...