Öcsémmel gyakran faggattuk, hogy meséljen a gyerekkoráról, ami számunkra borzongató messzeségben volt, de nemcsak időben. Iskolába nem járhatott, hasonló luxusra nem volt módja a földönfutó napszámos népes családjának. Később, a "katonaságnál" megtanították a nevét aláírni, de a szavakat nehezen betűzte ki. Elég volt ennyi is, hogy mehessen az orosz frontra...
5-6 éves lehetett, amikor kivitték a piacra, hogy kiadják "szógáni" : annyi szájjal kevesebbet kellett etetni otthon. Tehetősebb gazdák itt szerezték be az olcsó munkaerőt, mert az egy évi bér nem tett ki sokat : egy pár használt "csizsma" meg egy fél zsák búza. Igaz, hogy a élelem (ha nem is bőségesen) biztosítva volt, nomeg a szállás is az istállóban, a szalmában. Nagyapám mindezt nem panaszkodva, hanem bizonyos évszázados beletörődéssel mesélte, mintha a világ rendjét másképpen el se lehetett volna képzelni. Sőt : nem is volt az olyan rossz, a jászolban alvó kisgyereket melegítette a tehenek szuszogása...
Azt is meg kell örökítenem (még akkor is, ha ez az "örök" nagyon is viszonylagos), amit ő már nem mesélhet el : a gazda fia, nála idősebb, csírájában már nagyon is tudatos kis kényúr, azzal szórakozott, hogy féllábon ugráltatta, és ha a lábát letenni merte, vasvillával ösztökélte... Máskor meg lábánál fogva a kútba lógatta, azzal ijesztgetve, hogy elengedi... Borzongásunkra szelíden mosolygott kék szeme : régen volt, túlélte, mint annyi mást, és végül is ő maradt felül... Az számított : a túlélés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése