Ki ismeri?...

Hozott még a nyár elején a postás egy csomagot : meglepetésként érkezett, de amikor kibontottam, még jobban meglepődtem. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1989-es kiadványáról van szó. Bevallom, kíváncsian nézegettem a soha nem hallott nevet : Bohuniczky Szefi... Valami vidéki dzsentri úrileány illat lengte körül már magát a nevet is. A borítón levő fénykép a múlt század elejét idézi, a Tolnai Világlapja beszámolóit a társadalom magasabb szféráinak mindennapos ünnepi gondjairól...

Amikor olvasni kezdtem, még nem tévedtem megérzéseimben : vidéki úrleány gyerekkori emlékeivel kezdődik. A későbbiekben viszont egy rendkívül érdekes női és írói sors bontakozik ki a sorok mögül. A somogyi udvarházból a pesti irodalmi élet legizgalmasabb század eleji műhelyébe, a Nyugat körül csoportosuló írók közé kalauzol bennünket, ahol is Schöpflin Aladár, Osvát Ernő, Németh László, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond és Pap Károly válnak meghitt asztalszomszédainkká. A második világháborúval érnek véget az emlékek, melyeket 1964-67 között jegyzett le az írónő. 1969-ben, 77 éves korában halt meg, de írói pályája már a háború után lezárult, szinte elfeledkeztek róla.

Íróportréi éles szemű és biztos tollú megfigyelőről tanúskodnak. Ízelítőül : "A Gyász egyszerűségével, tisztaságával, a valóság igazságával egy új Németh Lászlót hozott. Realistát és gondolkodót, aki megmutatta, hogy az élet legapróbb dolgait elcsípi, és hogy ezeket fontossá tegye, nőalakot választott regénye hősének, mert az élet apróságai csak asszony életében szőnek mesét. Csak az asszonyi sors válhat kicsiségek és kicsinyességek folytán epikussá.(...)"