Szellemidézés...

A múltkoriban megírtam francia blogomon gyerekkori emlékeim között három szomszéd öregasszony pár vonallal felvázolt alakját. Már akkor is forgattam a fejemben, hogy magyarul is elkövetem ugyanezt, ami mégsem lesz ugyanaz. Homályosan éreztem ugyanis, hogy várnom kell egy kicsit, hogy magyar bőrömbe is visszabújhassak és a szellemidézés megtörténhessen, anélkül hogy a francia szöveg "fordítása" lenne...

Terka néni, Veca néni, Piros néni... Már régen elporladtak, mint ahogy mi is elporladunk - ki emlékszik még rájuk rajtam kívül?... Jobboldali szomszédunk volt Veca néni. Mindig is özvegynek ismertem; barátságtalan, szófukar, magányos öregasszony volt, feketébe öltözve, fejkendőben télen-nyáron. Időnként pesti unokái jöttek, s bár velünk egyidősek voltak, mégsem keveredtek közénk, bezárva tartotta őket. Mélyen bevésődve mégis az egyik legkorábbi emlékem fűződik hozzá.

Karácsony este volt, még az ötvenes évek elején. Lehettem öt vagy hat éves. Volt ugyan karácsonyfánk, de az alatta várakozó ajándékok messziről sem közelítették meg a mai bőséget. Mégis nagy volt a várakozás és a torokszorító örömteli meglepetés. Ma is élesen előttem van a kihímzésre váró pici kis terítő, pár szál színes fonallal és egy tűvel... Azonnal nekiláttam nagy boldogan, de a kezemre csapott valaki és szigorúan megrovott egy nem is sejtett bűnömért : "Nem szégyöllöd magad, hogy szent Karácsony este tűt vöszöl a kezedbe?" Veca néni volt. Hiába küldte el Anya azonnal, szemrehányások zuhataga alatt, vége volt a boldogságnak...

Terka néni, a baloldali szomszéd, az előzőnek gyökeres ellentéte volt. Fogatlan szája gyakran nyílt szívélyes mosolyra, mindig süteménnyel és csodálatos boszorkányos históriákkal fogadott bennünket. Szemverés ellen kígyókra vadászott, melyeknek fejét ezüst pénzzel kellett levágni, a fejeket a küszöb alá temetni és a pénzt keresztút közepén varázsigék kíséretében a háta mögé dobni... Hogy meggyőzzön bennünket, szemünk láttára rakta fel fájós lábaira a kövéren csillogó fekete piócákat, melyeket egy nagy dunsztos üvegben tartott...

Piros néni szemben lakott, velem egyidős unokája egyik legkedvesebb játszótársunk volt. Egyetlen fog árválkodott a szájában, nagy hangon tudott nevetni, de a haragja ugynolyan váratlan viharral tört ki. A szeme sohasem nevetett... Amikor éles hangján elkiáltotta magát a kapuban : "Feriii-kee! Laa-ciii! Jóóó-ska!" , három unokája a környék bármely pontjáról azonnal megjelent.

Feri egy kicsit gyámoltalan, amolyan "nagyanya báránykája" volt, vele jártam egy osztályba. Talán hat évesek lehettünk, amikor valamilyen vita közben egy vesszővel a fejére sóztam, de már futottam is haza és sietve bezártam a kaput magam után. Piros néni visító haragja nem váratott magára, rémséges dühében rázta a kapunk kilincsét, antik átkokat szórva rám : "Száradjon le a keze..." Anya megdöbbenve próbálta csillapítani a dührohamot, s végül nem tehetett mást, mint visszafordította az átkot a feladónak : "A szájjárul a kebelire szájjon..."