Vannak napok, amikor az ember úgy érzi, hogy ideje elfolyik, akárcsak a finom homok, mely megállíthatatlanul átpereg a homokórán. Egyre kevesebb marad felül, s az ember szeretné megállítani, esetleg lassítani a könyörtelen pergést... Néha, nagyritkán, sikerül visszafordítani az órát. Ilyenkor kapunk egy újabb esélyt, amivel megpróbálunk jobban gazdálkodni. Ideig-óráig megy is...
Létezik az a bizonyos tehetetlenségi erő, amit esetleg nevezhetnénk renyheségnek, tunyaságnak, kóros mozdulatlanságnak is... Ha összeadhatnánk mindazt a drága időt, amit elfecséreltetett velünk!
Vannak hiperaktív emberek, s szöges ellentétük, az időnként tonnás súlyok alatt görnyedő, lebénult tehetetlenek. Magam nem tartozom a hiperaktívak közé. Néha annyira felhalmozódik a tennivaló, hogy nem tudván melyik végén kezdeni, embertelen erőfeszítésbe kerül az első lépés, mert a tudat, hogy sose jutok a végére, valósággal megbénít... Ördögi kör! Ha még azzal vígasztalhatnám magam, hogy a szemlélődők csoportjába tartozom, s nem a cselekvőkébe! A szemlélők nyilván tesznek valamit a szemlélődésük eredményével, feldolgozzák azt, majdani bölcsességüket táplálva vele, esetleg a többség épülésére is bocsájtják.
Hát akkor "Что делать?", mint ahogy többen is feltették a kérdést...
A jeges, moccanatlan rémület nagyon kellemetlen. Mindenképpen többet kell sétálnia az embernek, mert talán akkor a legegyszerűbb átgondolni, hogy a sok tennivalóból mi az, ami fontos, és mi az, amit csak a gondolkodást, vagy az igazi cselekvést elkerülendő eszeltünk ki önmagunknak, mintegy pótcselekvésként.
VálaszTörlésA hiperaktivitásnál azonban szerény véleményem szerint még a tehetetlenség is kellemesebb, ott mégiscsak megvan az esélye annak, hogy a csendben gondolatok szülessenek.
Talán így együtt, ha nem is egyszerre, a séta, a gondolkodás, a csend, a koncentráció. És válogatni kell. Ahogy öregszem, egyre több dolgot kell elhagynom, de a kevesebből néha többet nyerek. Merthogy az idő úgy múlik, ahogy mi akarjuk. ::))
Mit tegyünk? Zé javaslata nagyon jó. ( Én már elfogadtam, hogy lassúvá lettem.)
VálaszTörlés@Zé, @akimoto, @Flóra:
VálaszTörlésSokat sétálok, -Thoreau sétája nagyon is közel áll hozzám!- ezek a reggeli, napból ellopott idők tényleg igazi kikapcsolódást jelenthetnek (bár ha késésben teszem "hiperaktívan" rohanok:)
Valóban, átgondolok mindent, meg fontossági sorrendet is állítok fel séta közben, Szemlélődöm, ha vizparton vagyok, mélán és merengőn, a háztartási dolgokban tudok hiperaktív is lenni/=értsd alatta kapkodok, minden a feje tetején.../, de amit Flóra, itt leírsz, azt nagyon-nagyon ismerem-a lebénult tehetetlenséget a felhalmozódott tennivalók súlya alatt. Próbáltam ez ellen tudatosan tenni, de mára elfogadtam, "ez van, és nincsen másképp"-ilyen vagyok, a bénultság után végül jön a hiperaktív, őrült tempójú sürgés-forgás:)))
Szóval Lányok, akkor most melyik típus is lehetek?:)))
@rhumel: A fiatalos. ::))
VálaszTörlés@Zé: a gondolkodás, csend és koncentráció már megvan! De ettől még nem fogy a sok "hétköznapi" tennivaló! A séta viszont jó tanács, megpróbálom megfogadni energiagyűjtésre! Köszönöm, kedves Zé.
VálaszTörlés@akimoto: én is rendkívül lelassultam, mióta Gilbert meghalt (avagy kiütközött igazi természetem? Már senki sem diktálja az iramot...)
VálaszTörlés@rhumel: a séta valónűleg a vonalaimnak is jót tenne (ha nem fájna úgy a bokám, 10 évvel ezelőtti ficam és süllyedés következménye)! Gilbert idejében én is hasonlítottam a hiperaktívra, mert vele nem volt sok vesztegetnivaló idő (tudta, milyen kevés maradt neki...) Manapság csodálom, mennyi mindent voltam képes megcsinájni akkoriban!...
VálaszTörlésÖrülök, hogy szakítottál rám pár percet!
A testet-Arkhimedésznek Слава!-úszással kell formában tartani. A lélekre nincs panacea.Leginkább is Münchausen a követendő példa. Saját hajadnál fogva rántsd ki magad a
VálaszTörlésmocsárból, ami apáthiának is nevezhető. As You
like it.Különben pedig:"Hány fényes lélek tépte szét önmagát,/Virrasztott a szív égő romja mellett..." Na és, mivégre,milyen eredménnyel?
Rózsa amúgy может почевать на лаврах,hiszen
lëtötte mán az asztalra,ammit köllött mög löhetött.
@anonyme: úszni nem tudok (sok hónapos oktatás ellenére - valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki a Holt-tengerben is elsüllyednék...), ami pedig a babérjaimat illeti, igen soványka koszorúra telnék belőlük! Letargiában sem szenvedek, s a "szív romjai"-val is rég megbékéltem már... Talán egyszerű "обломвщина" az oka?... Köszönet a közbeszólásért!
VálaszTörlésbis: kifelejtettem egy o-t!
VálaszTörlésKöszönöm, hogy bejelöltél.
VálaszTörlésValami idevezérel engem is hozzád,m mert nagyon találónak érzem én is a magam számára ezt az írásod!:-)
Milyen fura is, kedves Éva, hogy milyen sokan magukra ismernek eme "procrastination" (latin eredetű? - "amit ma megtehetsz, halaszd el holnapra"...) kategóriában, olyannyira, hogy azt hiszem, márc. 25. táján még napja is lesz! Az sem véletlen talán, hogy sok közöttük az írogató-olvasgató ember, akinek minden más elhalasztható...
VálaszTörlésSétáltam a blogodon, de még többször vissza kell mennem, míg "körvonalaidat" megsejtem...
Pedig én még nem is halogató típus vagyok.Sőt, akkor nyugszom meg, ha a feladat végére jártam.
VálaszTörlésInkább szemlélődő, értékelő vagyok. Főleg ebben ismertem magamra.
tetszenek ezek a gondolatok, ismerős érzés...
VálaszTörlésés gyönyörűnek látom a rajzaid finom vonalait
kicsit eljárok ide nézelődni, ha megengeded:)
@Katalin: nagyon örülök, ha meglátogatsz! Magam is benézek hozzád minél előbb!
VálaszTörlés@Éva: szerencsés alkat vagy, ha mindig a végére jársz!...
VálaszTörlés