Talán nem is most kellene ennek a fejtegetésnek nekiállnom, hiszen félóra múlva el kell mennem hazulról... Tegnap óta sokszor gondoltam már e témára, melyet a minap Aliz vetett fel a blogján s indította el magyarul is a töprengést, hogy mire is jó egy napló? Francia nyelvű blogomon már többször is áskáltam a gondolat körül. Az a bizonyos piros fedelű füzet, amely mindenhová követ s lassan a 200-ik oldal felé tart, még 2008-09-ben kezdődött. Pedig már Gilbert halálakor vettem egy igen szép, keménytáblás, vajszínű papíros, síma füzetet, hogy rögzítsem a halállal való farkasszemet-nézés életre szólóan megrázó élményét... Talán túl szép volt a füzet, nem bírtam elkezdeni 2006-ban. Pedig féltem attól a bizonyos balzsamos időtől, ami behegeszti a sebeket és elhalványítja az élményeket.2008-ban aztán kissé remegve elindítottam egy blogot. Ugyanakkor elkezdtem a füzetbe napról napra jegyezgetni, nem mint egy pensumot, hanem mintegy belső szükséget, néha átugorva napokat: a kényszer legyen belső és ne külső... Időnként egy részletét publikálom a blogomon is (franciául íródik), ha arra érdemes.
Hogy miért? Hogy megfogalmazzam, tisztázzam, ami velem történik, ami fejemben megfordul, mert köztudott, hogy szavakba öntve a gondok súlya csökken, az örömöké megsokszorozódik! A percet, az időt szavak fogságába zárni talán kimondatlanul is azt jelenti, hogy abban az illúzióban ringatózhatunk, hogy sikerült egy percre megállítanunk a homokórát... Ha visszalapozok pár hónappal, hamisítatlanul felidéződik a pillanat íze...
Talán ezért törekszem a pontos szó megtalálására, hogy az adott hangulatot, emóciót a lehető legadekvátabb formában tudja rögzíteni, hogy visszaadhassa!
Fontos, hogy a füzet síma legyen - és étvágygerjesztő! Hogy kedvet adjon az írásra! A vonalak, kockák megbéklyóznak, bezárnak. A síma lapokon is egyenesen fut a puha filctoll (csak ezzel szeretek írni, se ceruzával, mely elmosódik, se más kaparó szerszámmal)... Csak símogatva érintse a lapot, még akkor is, ha a gondolatok olyan szaporán futnak, hogy alig bírja őket utolérni...
...szép! :)
VálaszTörlésTényleg szép. :D
VálaszTörlésÉn a ceruzát kedvelem, no meg a vonalas lapokat. Mindenki másképp csinálja. :)
Amilyen laza vagyok, nekem minden pillanat jó helyen van, akár leírtam, akár nem. Majd leíródik, amikor jön, hogy írjam, addig kering a saját időkapszulájában. Lehet, nem érthető, de nem is fontos. :)
VálaszTörlésJé, ez utóbbi hozzászólást is értem!
VálaszTörlésA közös blogon elmélkedtem a bejegyzésedhez írottak kapcsán, nem ismétlem meg itt.
Zé-nek meg igaza lehet. Mindenki másképp csinálja. Van, akinek fontos a forma, vagy a sorrendek a tartalom és forma világában, ide értve az íráshordozó síma avagy mintázott (vonalas, kockás, franciakockás) fazonját is.
@aliz: Köszönöm!
VálaszTörlés@Zé: és szerinted is befolyásolja az írnivalót? Szerintem az írogató alkatának tükre!
VálaszTörlés@akimoto: tehát nincs "íráskényszer"! És nem félsz, hogy végleg elszalasztod, kedves akimoto?
VálaszTörlés@anonyme: ki vagy, kedves A.?
VálaszTörlésNekem valahogy a forma és tartalom között szerves kölcsönhatás van. Jó ez vagy rossz, nem tudom...
@Flora: Az írnivalót? Nem is tudom. Talán annyiban, hogy nekem a képernyő a tökéletes írásfelület, mert szoktam javítani is. Ezért például a ceruza, gondolom.
VálaszTörlésMégis, a vonalas kisfüzet ceruzával, az sokkal intimebb, nem is kívánkozik mindig gépelt formába. És nem azért, mert napló.
De papírra sosem szerettem írni semmit. A füzet kell.
Hogy ez mit árul el az alkatomról? Azt sajnos nem tudom. :)
@Flora, nagyon megható és szinte látni vélem a pillanatot, s benne Téged, ahogy ezt írtad. Igen, ahogy Alíz is, egyszerűen csak "rávágta": szép!
VálaszTörlésA papíron, mindenféle, sima, kockás, akármilyen is legyen, ha bármivel, ceruzával, tollal (azért a töltőtollas különösen jó!)a kézírás, az már jó - nekem. Mert kézírás! Nagyon szeretem.
Vajon azért is, mert kezd kiveszni ebből a számomra -megint csak nekem?- egyre idegenebb világból?! Vajon ezért olyan fontosak a megsárgult, régi levelek? Az íróik emléke mellett...
Jaj, annyira másképpen működik az én elmém. Kizárólag monitorra írok, azelőtt írógépen írtam, mert mindig határidőre kellett leadni fület, ismertetőt, lektorit, tervjavaslatot, munkahelyi elemzéseket, életrajzokat (soha vissza ne jöjjön). De sose szállt el semmi, nem volt rá ideje. Kialakult a munkamódszer, mondhatni, rögzült. Flora, ami végleg "el tud szaladni", azért nem kár.
VálaszTörlésAkimoto, nem is olyan régen írtam be Alíznál, most megint előszedem:
VálaszTörlés"... emlékezetünket nem egyszerűen tárolóedénynek tartom, amely 'ezt' megőrzi, 'amazt' elveszíti, hanem úgy érzem, az emlékezés tudva rendező és bölcsen rostáló erő. Mindaz, amit életéből az ember elfelejt, tulajdonképpen legbensőbb ösztönünknél fogva eleve arra ítéltetett már, hogy feledésbe merüljön. Csak amit én magam megőrzésre érdemesnek tartok, annak van joga mások számára is fennmaradni."
(A tegnap világa, fordította Tandori Dezső)
Igen, félreérthető volt,amit írtam. Szándékom szerint a "munkamódszert" mutattam volna be. A fenti sorok nagyon igazak.
VálaszTörlés@Zé: megérzésem szerint egyáltalán nem közömbös... Anélkül, hogy afféle "bisztropszihológiába" ("psychologie de comptoir") fognék, mint a botcsinálta pszihológusok, szerintem a "De papírra sosem szerettem írni semmit. A füzet kell." - azt is tükrözi, hogy a gondolatok menete, összefüggései fontosak számodra, nem az ide-oda szétszóródottak... Hogy fontos a gondolatokat, az eseményeket folyamatukban megérteni, elraktározni biztos és intim helyre, hogy esetleg vissza lehessen térni hozzájuk időnként...
VálaszTörlésPersze, mindez csak megérzés és lehet, hogy egy szó sem igaz belőle...
@rhumel: kedves, kedves E.! A kézírás, az már jó - nekem. Mert kézírás! Nagyon szeretem. " Te is benne vagy nagyon, egyszóval: "sensualité", az élethez bizonyos jókedvű étvággyal viszonyulásban, ugyanakkor a múlthoz való hűséges ragaszkodásban, mely számodra, úgy tűnik, kimeríthetetlen kincstár... (s egy könnycsepp sincs soha nagyon messze...)
VálaszTörlés@akimoto: "ami végleg "el tud szaladni", azért nem kár." - valószínűleg igazad van. Minden fejünkön átfutó gondolat nem mérhető az örökkévalóság igényével. Sőt, néha bizonyára jobb megvárni,míg "lecsapódik", megmérettetik... Az az érzésem (de megintcsak botcsinálta), hogy szeretsz határokat szabni magadnak... Hogy nem szívesen "adod ki magadat", hogy talán fontosabbnak tartod, hogy egy általad csodált elme beszéljen helyetted is... (bocsánat a belekontárkodásért!)
VálaszTörlésFlora, jó megfigyelő vagy. :)
VálaszTörlés@akimoto: nagyon érdekelnek az emberek. Mindig azt mondom: "egyszerű" emberi sors nincs, csak a látszat mögé kell bepillantani... Nincs izgalmasabb, mint az "élő anyag" mechanizmusát kibogozni, megérteni...
VálaszTörlés