Mantis religiosa

Ne is mondj semmit, tudom én, mit suttognak a hátam mögött! Azt hiszed, se látok, se hallok? Ez utóbbi néha igaz, főleg, ha azt akarom, hogy békén hagyjanak.

Már majd tizenöt éve, hogy megözvegyültem, talán több is. Nem számolom már. Minek? István halála nem sokat változtatott a sorsomon. Szinte lábujjhegyen távozott az életből, éppolyan óvatosan, észrevétlenül, mint ahogy élt.

Nem voltunk már fiatalok, amikor összejöttünk. Én magam a harminchetedikben jártam, ő annál is messzebb. Gondolhatod, hogy nem a nagy szerelem csapott le ránk, ellenállhatatlanul, első látásra. Inkább a két család vette a kezébe a sorsunkat, boronált össze bennünket. István öreglegény volt, özvegy apjával éldegélt az asszony nélküli rideg parasztházban, ahová még a nap se sütött be. Szikár volt, mint egy kapanyél, szomorú keselyűre emlékeztető arcéle és az én kurta, de gömbölyded alakom mintegy kiegészítették egymás hiányait, amint az oltár előtt álldogáltunk a szűk családi körben. A lakodalmi vacsorát is gyorsan elintéztük, a maroknyi násznép elkísért újdonsült férjem házához, s még csak az ilyenkor szokásos kétértelmű célzásokra se volt kedve senkinek. Magunkra maradtunk.

Egyikünknek se volt semmi tapasztalata a szerelem terén, annak ellenére, hogy jócskán benne jártunk már a korban. Valahogy mégiscsak megtettük, amit kellett, amit elvártak tőlünk, hogy mi is beállhassunk a sorba. Engem csak egy vágy vezérelt: szerettem volna egy gyereket. Hogy folytatódjék benne az élet, hogy az elmúlás fenyegető aggodalma megszelídüljön tőle. Életem addigi félelmetes üressége értelmet nyerjen. Minden áldozatra kész voltam ezért. Még arra is, hogy Istvánt az ágyamba fogadjam, hacsak rövid időre is.

Egy hónap múlva teherbe estem. Férjem azonnal hasznát veszítette és könyörtelenül el kellett hagynia a hitvesi ágyat. Ne sajnáld, nem panaszkodott ő, akkor sem, soha.

Lányomat magamnak neveltem. Sokáig velem aludt, s mióta özvegy vagyok, megintcsak mellettem él. Minden sóhajomat lesi, állandó aggodalomban, nehogy történjen velem valami. Bevallom, nagy nyugalommal, biztonságérzettel tölt el ez a tudat. Hogy a hátam mögött azt beszélik, hogy elfojtottam a lányomat, hogy csak magamra gondoltam? Na és? Nem nekem köszönheti-e az életét? Rajta a sor, hogy visszaadja.