- Hogy halt meg anya? - kérdeztem három év múlva egy alkonyatkor a nénit.
- Tanulj, és ne kérdezz butaságokat! Meghalt!
- Hogy halt meg? miért halt meg? - A hangom megijeszthette, mert felém fordult, és összekulcsolta a kezét.
- A szíve nem bírta, ikerszülés volt.
- Ikerszülés volt? - mondtam ámulva utána. - Mi mindent rejtegetnek ezek még! - csikordítottam össze a fogam, a kezem ökölbeszaladt... Micsoda család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél!
- Hol az ikertestvérem? - támadtam a nénire gyanakodva.
- Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt.
- És?
- Mit és?
- És... és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek?
- Azért - törölt ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni -, de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess, és különben sem való ilyesmiről beszélgetni. Szégyelld magad!
- Dehogyisnem való! - dühöngtem - és apa!
- Hát nem hagysz békén? Apád nem volt Pesten, egy órával később érkezett meg. Tanulj és hagyj békén!
Egy nagy lélegzettel visszanyeltem torkomból a szívemet.
- Huszonnyolc éves volt akkor szegény Ilona - sírta hirtelen a néni, és kiment a konyhába. Rányitottam, de visszanyomta az ajtót, és megfordította a kulcsot a zárban a konyha felől. - Tanulj és hagyj békén - kiabálta nedves hangon.
- Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? - ordítottam az ajtón át.
- Bolond vagy? Milyen kölyköt? - nyílt ki hirtelen az ajtó.
- Engem - sziszegtem összeszorított szájjal -, mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt sem lehet tudni, hogy én haltam-é meg vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vagyunk, honnan lehet azt tudni?!
(...)
A múltkoriban néhány ember összejött egy tévéműsorban, hogy elmondják egy életen át tartó gyötrődéseiket: ikertársukat elvesztették, s azóta úgy élnek, mintha egyik felüket amputálták volna. Egyrészük még a születéskor maradt magára, s egy életen keresztül viselte a rejtélyes és fájdalmas hiányérzetet, mert senki nem világosította fel, mi történt. Kíméletből. Holott sok évtizedes szenvedést takaríthattak volna meg, ha a lehető leghamarabb tisztázzák a gyerek előtt a történteket.
Most már tudjuk, hogy a születés előtt az ikrek titokzatos összhangban, mintegy szimbiózusban élnek a méhen belül, s ez többnyire megmarad születésük után is. A magára maradt ikertestvér reménytelenül keresi elvesztett társát, "levágott felét", s nem találhat gyógyulást megfejthetetlen bajára, hacsak idejében meg nem kapja rá a magyarázatot. A gyerek Radnóti szemrehányást kapott válaszul: "nem való ilyesmiről beszélni... Szégyelld magad!" A pszichológiai készség döbbenetes hiánya... Hányszor kaptunk kérdéseinre ilyen elhárító, megszégyenítő választ! Míg végül is magunkba zártuk őket, valamint a válaszokat is...
A felnőttek nem mindig tudnak válaszolni a gyerekek kérdéseire. Hogyan válaszolnánk ugyanarra a kérdésére egy hatévesnek, egy tizenkét évesnek, és egy felnőttkor küszöbén állónak? Piaget vagy Montessori Mária kellett volna ehhez a helyzethez. (A néni rideg alkat lehetett egyébként is.)
VálaszTörlésIgen , Klári, annak idején nem volt ennyi pszichológus kezében az ember, akik ugrásra készen vizsgálják lelki bajainkat...
TörlésSzüleink, nagyszüleink meg tovább adták, amiben ők is részesültek annak idején...
Szeretem Radnóti személyességét. Mindent saját aspektusából szemlél és rögzít. Mindenről van véleménye, és ezt megosztja velünk. Neki nem térkép egyetlen táj sem. Amiről ír, ahhoz köze van. Saját személyiségén átszűrt élményeket rögzít. Nagyon hiányzik a dolgok ilyetén való feltárása korunkban.
VálaszTörlésÉs főleg, nem fél az emóciók megmutatásától és megosztásától!...
TörlésÍgy igaz.
VálaszTörlés:))
TörlésEgész életünkön át hordozzuk a gyerekkor rosszul elsült mondatait.Mélyen gyökeret eresztenek.
VálaszTörlésIgen, tudnék idézni egy párat...
TörlésAz előbb mondta egy nő (65 éves) 58 éves lányának, akit a szülei neveltek fel (azaz sajátítottak ki segítés címén: "egy pálya-baleset volt a születésed (accident de parcours) az életemben")... Ezek után nem csoda, ha nehezen találják meg a közös hangot...