Asszonyok sora...

   Elmúlt a nőnap, azt hozta, amit nagyjából el is vártam tőle: azt hiszem, hogy tán egy hangos szót sem szóltam egész nap... Belül aztán nagyon is jól eltársalogtam magammal!

   Gyönyörű napos idő volt, azúrkék éggel és kimentem a temetőbe. Ollót vittem a zsebemben és egyenesre vagdostam a mini-bukszusokat a márványlap körül. Búcsúzóul kis fehér kavicsot tettem a januári mellé: itt jártam.

  A múltkoriban egy pszichológus azt fejtegette a TV-ben, hogyan nehezednek a soha fel nem fedett családi titkok a későbbi nemzedékekre is, anélkül, hogy ők tudnák, mitől szenvednek. Esetleg ismétlik a tragédiákat, mint valami öröklődő betegséget, míg csak fel nem oldja valaki a titkot.

   Ettől már csak egy lépés volt a leszármazottak sora, nőnap lévén női felmenőim ágai... Kedvet kaptam, hogy elgondolkodjak, kitől mit örökölhettem és kikeressem ritka fényképeiket is.

   Apai nagyanyám 23 éves koromban halt meg, a másik tíz évvel később. Ha volt is titkuk, magukkal vitték a sírba. Örök sajnálatomra már sohasem tudhatom meg, milyen titokzatos örökséget hagytak rám, csak sejtelmeim vannak róla.

Anya már sokat mesélt, olykor túl sokat is felfedett, szinte nyitott könyv volt előttünk. Mégis maradt kérdezni valóm.

   Ami engem illet, a kettő közötti egyensúlyt szeretném elérni. S hogy unokáimnak ne legyen elmulasztott kérdeznivalója egy kimaradt láncszem miatt.