Nosztalgiahullám egy fénykép miatt...

   Mi is válthat ki az emberben nosztalgiahullámot? Olykor elég egy dallamfoszlány, hogy  abban a pillanatban visszaröpüljünk arra a bizonyos nyári strandra, s máris bőrünkön érezzük a perzselő nap s az enyhe szellő símogatását, téli zimankó kellős közepén...

   Máskor meg hirtelen beúszik egy elfelejtett illat, s azonnal felidéződik szánkban a hajdani disznótorok íze... Néha csak egy mondat, egy szó, esetleg egy kifakult fénykép s kinyílnak a zsilipek...

   Minden érzékszervünk az emlékek kifogyhatatlan lerakata.

   Tegnap egy fényképre bukkantam a "Fotóbutik" nevű F-B oldalon. Ismerőseim közül sokan időznek el rajta, úgy látom. Az említett képen egy idősebb asszony feldarabolt répalevelet kavar kukoricadarával a kacsáknak. Önmagaban véve nincs ebben semmi különös, mégis az emlékek, hangulatok áradatát indította el, szinte gombnyomásra.

   Többször is említettem már mesebeli piriti vakációim hangulatát. Mert ugye, nem is annyira eseményekről, világrengető kalandokról, hanem hangulatokról van itt szó. Majd 20 éven át tartó személyes idillről, köztem és a dunántúli, akácosok között megbújó kis falu közötti idillikus nyári hónapokról.

   Az idegen fénykép egyszerre idézte fel a gyerek- és kamaszkor egzotikusnak tűnő felfedezéseit, majd e felfedezések minden évben visszatérő megnyugtató bizonyosságát. A hangulatot, melynek áradó szeretethullámaiban fürödhettem évente egy-két hónapig... A  szénagyűjtés, krumpliszedés, tehénőrzés felejthetetlen emlékeit... Mindig mezítlab, ami külön élvezet volt.

   Na és a kacsák? Iduska nénémnek több is volt, néhányat tömésre fogott. Sokszor szedtem a haragoszöld répalevelekből a kertben, élveztem, amint vékony csíkokra szelte a kés, még a darált kukoricával, kis vízzel kevert eledel sajátságos illatát is, melyre falánkul vetették magukat a mindig éhes kacsák...