Milyenek is a franciák?...

   Többen is feltették már a kérdést: milyen érzés franciák között élni? Legtöbbször kissé óvatos színe van a mondatnak, mert ugye kímélik az érzékenységemet, de minimum az is meglapul mögötte, hogy Magyarországon a nagy többség nem érez túl nagy közelséget a franciákkal... Ennek főleg történelmi okai vannak, legalábbis szerintem. Nemcsak földrajzilag vannak messze, Magyarország történelme során a német-osztrák, később orosz hatáskörbe tartozott, a francia nyelvet is többnyire kedvtelésből, esztétikai vonzalomból tanulta valaki. Nomeg, annak idején ugye François I. nem segített ki bennünket a törökök ellen, mert más, közelebbi politikai érdekek vezették, és inkább Szolimán felé fordult. S jött a Versailles-i szerződés, amit ugyan nem egyedül Clemenceau talált ki, de nála írták alá a győztesek, s ezért egyedül ő szenvedi el a magyarok évszázados ellenszenvét...

   Immár több évtizedes franciák közötti életem véletlenek sorozatának eredménye, melyeket már (többször is) részletesen taglaltam a blogomon. Talán az indította el a sorozatot, hogy a Bethlen Gimnázium 1962. évi orosz tagozata latinnal és franciával párosult. Engem a francia vonzott inkább, mert "élő nyelv"! S én a nyelveket elsősorban beszélni szerettem! Igy lettem később francia-orosz szakos tanár, s hozott össze a sors a szentesi Horváth M. Gimnázium első lektorával. 

   Sok klisé, sztereotípia uralkodik minden népről, a franciákról is. Sokan vetik szemükre "felsőbbrendűségi komplexusukat", hogy túl biztosak magukban. Azt is, hogy felületesek, megbízhatatlanok, szeretnek csábítósdit játszani, de nem tartós a vonzalmuk. Sőt, egyesek szerint egyenesen képmutatók, őszinte érzelmekre képtelenek!

   Mit mondjak? Annyi mindebben az igazság, mint a sablonok általánosításaiban. Ha megvizsgáljuk tapasztalatainkat, rengeteg variáció létezik, még itt Franciaországban vidékenként is. A kérdésre én is csak úgy tudok válaszolni, hogy visszagondolok egyenkénti tapasztalataimra.

isztambuli Szilveszter baráti körben

   
14 éven át úgy ismertem őket, hogy nem Franciaországban, hanem külföldön éltünk, tehát mindenki "idegen pályán játszott". A családtól távol összetartó, erős baráti kötelékek szövődtek közöttünk, csak egymásra számíthattunk mindenben.
   Nem általánosítom én sem saját tapasztalataimat. Csak azt mondhatom, amit megéltem. Itt, északon, a belga határ mellett pocsék az időjárás, de meleg a baráti szeretet. Ezért vagyok még mindig itt, 1990 óta. A franciák általában tartózkodóbbak, mint a magyarok. Szokás, neveltetés alakította temperamentum. Ritka eset, hogy valakire rárontananak előzetes bejelentés nélkül, hogy az illető felkészülhessen és esetleg ne fésületlenül, pizsamában kelljen ajtót nyitnia. Az is igaz, hogy ha valami miatt megorrolnak rád, nem neked fogják először a szemedbe mondani. Én igyekszem itt a "tiszta vizet a pohárba" elvét meghonosítani körülöttem. Minden a hangnemtől függ. A franciák általában irtóznak a közvetlen öszecsapástól, veszekedéstől. De udvarias, nyugodt hangnemben elfogadják a kritikát is; nagyon sokat számít a csiszolt, jólnevelt, vidám hangulat, ennek érdekében készek az ellentéteket a szőnyeg alá seperni. A vidám, szórakoztató összejöveteleket jobban szeretik, mint a mélyenszántó lelkizéseket! Könnyedségük innen ered, a föltoluló emóciókat sokszor tréfával ütik el. A jó ízlés, harmónia sokat számít, kivül-belül. Persze, ne is mondjam, ebben is vannak kivételek. Ami pedig a "csapodárságot" illeti, az én személyes tapasztalatom ennek szöges ellentéte!
   Sokáig lehetne még a témát tovább szövögetni. Talán ízelitőnek ennyi is sok!