A Facebook mérlege

   A Facebook sok időmet elveszi, bevallom. A folytonosan áradó kép- és hírfolyam jól ki van eszelve: nehezen tud elszakadni tőle az ember s állandó étvágyat keltve a változatosság iránt, időnként visszahúz, mint a cigaretta vagy még erősebb kábító (ez utóbbiakkal ugyan nem élek, csak mások nyomán gondolom).

   Sokáig ellenálltam, végül fiam tette fel a sorsdöntő kérdést: "Még mindig nem vagy fenn a Facebookon?..." Eredmény: én 2011 óta igen, ő meg az év végét sem várva meg, elköszönt tőle...

   Tény, hogy időigényes, de megpróbálok uralkodni rajta (vagy magamon?), állandóan méricskélve közben, hogy menjek-e vagy maradjak. Egyelőre maradok. Mi is van a mérleg két serpenyőjében (nem is lennék Mérleg, ha nem tenném fel őket...)?

én és François az igazi Olympiai stadion rajtjánál 

   A pozitív oldalon: sok ismerőst felleltem így, avagy ők engem. Nyomon követhetem egy kicsit mindennapjaikat, kedvteléseiket, utazásaikat, gyerekeik, unokáik növekedését, nem utolsó sorban ráncai(n)k, kilói(n)k szaporodását... Az élet folyását. Részemről nagyon ritkán teszek fel képet, a gyerekekről főleg: sosem lehet tudni, mi lesz a Világhálóra kibocsájtott intimitással! A múlt üzenete, volt kedves tanítványok, kollégák jelentkezése külön nagy öröm. 

   A sok kiváló festő, akikkel összehozott a véletlen  -  melyet kicsit ki is provokáltam  -  naponta ihlető forrás, még ha teljesen más is az érzésviláguk, stílusuk, mint az enyém. Kedvet adnak, hogy ne apadjon el alkotó kedvem! Legszívesebben azonnal nekiülnék! Ugyanakkor kicsit le is lomboz a tény, hogy milyen óriási a nálam sokkal jobbak aránya: akkor meg minek?... Igaz, vannak gyengébbek is, hogy ne legyek álszerény.

   Végül, de nem utolsóként információk a világ eseményeiről. Még akkor is, ha mindig megkérdőjelezi őket az ember, hiszen nagy manipulácios lehetőség rejlik mögöttük. Leginkább az okfejtések érdekelnek, ott legalább érvelés folyik, melyet mérlegre tehetek...

   S mi van a negatív oldalon? Azoknál nem kötelező megállni. Ízlés kérdése: van, aki macskaimádó s nem telik be a szőrgombócok meg nem szűnő látványával. Egyik ismerősöm, egyedül élő nő, naponta tudosít négylábú élettársai állapotáról, esetleges alvási és emésztési zavarairól, kitöltik életét és F-B oldalát... Nem muszáj elolvasnom, de néha megteszem, hogy kis igazolást nyerjek: miért is nincs háziállatom a magány ellen?...

   Kerülöm azokat a viszketeg szelfi fotósorozatokat is, melyeknek szerzői a fürdőszobai tükörbe révedve bocsájtják a világ elé intimitásuk legrejtettebb részleteit is... Céljuk egyelőre rejtély előttem. Öregszem? 

   Nagy divat a lélektani guruk jótanácsainak megosztása... Némelyik megszívlelendő, de többnyire sekélyen szántó tanácsok, szirupos habok a tortán, hogy minden támpontot kereső ember könnyen belelépjen az orvvasba... Itt is csak arra gondolok, hogy ha segít valakin, akkor miért ne? Én kerülöm őket.

   Lenne még sorolnivaló, de elég ennyi is. Csak annyit, hogy nagyon örülök mindig, ha valaki megáll egy pillanatra nálam. Még akkor is, ha az a bizonyos könnyed "like" felületes, könnyen odabiggyeszthető, nem is biztos, hogy az illető tovább ment a képnél a nagy facebook-os szélvészben, s el sem olvasta "magvas" gondolataimat. De egy pillanat erejéig gondolt rám... Intett a kezével.