Emlékek "Fjodorról"...

Nézem a gyászszertartás fényképeit. R. küldte. Ismét csak virtuálisan vagyok jelen, több mint 1600 km távolságból. Talán nem is ez az utolsó elszalasztott kegyelet a fontos, hanem az érettségi óta eltelt 50 év alatt meg nem történt találkozások. Szerencsére itt vannak a levelek, az üzenetek, kéziratok és könyvek, felvételek CD-n, amik a késői episztoláris kapcsolatunkból 2007 óta fennmaradtak. Legalábbis amíg én élek...

Kiesett az 50 év, mialatt a hajdani "tartózkodó" (ő látott így, mert viszolyogtam - máig is - hogy a középpontba tülekedjek ) kisdiákból két unoka nagymamája lett, s a 31 éves fiatal és lelkes tanárbol ősz hajú hetvenegynéhány éves nagypapa. A különbségről csak néhány fénykép tanúskodott, hirtelen sokkhatással emlékeztetve az idő könyörtelen és szinte észrevétlen száguldására.
Három mondata mélyen megmaradt bennem. Szó szerint.

Igen, oroszt tanított tagozatos osztályunkban, s gyakran kaptam külön feladatot, amit néma dicséretnek vehettem. Negyedikben megnyertem az iskolai, majd a megyei orosz versenyt, s az országoson találtam magam. Fjodor felkísért ugyan Budapestre vonattal, felesége és egy baráti házaspár társaságában - akik között kicsit úgy éreztem magam, mint egy levesbe esett hajszál - de a versenyen magán nem lehetett jelen. Egy ablakon át benézett a terembe, de nem tudom, hallotta-e a kérdéseket-válaszokat... A mezőny nehéz volt, mert a rajtam kívül döntőbe jutott versenyzők legtöbbje vagy félig orosz, vagy a Szovjetúnióban dolgozó diplomaták csemetéje volt, akik ott jártak iskolába... Szokásos "túltengő" (máig is!) önbizalmammal nem számítottam rá, hogy a negyedik helyen végzek majd, s még a tévében is szerepelni fogok, amely másnap nagy szenzáció volt az osztályban!... Fjodor csak annyit mondott szokott szűkszavú stílusában: "Jól teljesítettél."
Volt az iskolában egy irodalmi önképzőkör, beiratkoztam, mert nemcsak telhetetlen olvasó voltam, hanem vonzott az írás kalandja is. Csende K., a szakkörvezető megadott egy szituációt, melyből novellát kellet szülni: egy veszendőben levő fiatalember találkozik egy lánnyal s egy szerelmes éjszaka "megváltja"... Kicsit nehézkes volt a téma, s annyit változtattam rajta, hogy felcseréltem a szerepeket. Egyik osztálytársam legépelte, sőt, el is küldette velem a megyei novellapályázatra, ahol is hogy, hogy nem, a második díjat nyertem! Orosz órán Fjodor elkérte olvasásra. Máig is előttem van - mert látom magamat! - amint a katedra mellett álldogálok, az ítéletre várakozva, ami nem is késik: "Nincs kellően motiválva" - csapott le rám a guillotine. Csak ennyi.
Igazat adtam neki. 16-17 évesen a forró szerelmi jelenetekről csak nagyon irodalmi, esetleg mérsékelt filmes élményeim voltak akkoriban, s a novellában nagyvonalúan átsiklottam a találkozástól a "megváltódásig" ívelő kulcsjeleneten... 
Igaza volt, de 45 éven át nem mertem többé az írásra gondolni sem.
A harmadik mondat már elsőéves egyetemista koromból származik. Még az első félév elején fordítási versenyt rendezett az orosz tanszék, mind az öt évfolyamnak együtt: oroszról magyarra és vice versa. Két ötödéves között második lettem, és rögtön megírtam Fjodornak, mintegy megköszönve neki a magas szintű képzést, melyet tőle kaptunk.
Válasza máig is kísért: "Csak a jó kapusnak van szerencséje."