Régi idők tanúja

    Tegnap megírtam francia blogomon néhány dolgot, amit egy réges-régi fekete-fehér fénykép ébresztett fel bennem... Mivel a kép Magyarországon készült, gondolom, a magyar nyelven értőket érinti elsősorban, és a "bing" fordítására a magyart illetően jobb nem támaszkodni. Igy a Facebookon néhány franciául nem (eléggé) tudó magyar ismerősöm, rokonom keveset tudott megragadni. Nem mintha világrengető veszteség érte volna őket, de mégis...

   Erről a képről van szó. Különösen kedves, értékes emlék számomra. Kiszámítottam, hogy 1975. nyarán készült, mert a hátsó sorban, apám karján ülő unokaöcsém majdnem egyéves volt, testvére az első sorban 4 és fél. Gilbert-rel (hátul áll, az egyetlen szemüveges a csoportban) a nyári szünetre érkeztünk Algériából, ahol első évünket töltöttük el. Számomra azonnal maradéktalanul visszahozza a pillanat hangulatát: tudom, hogy az ebéd aranyszínű csirkeaprólék-levessel kezdődött, otthon készült hajszálvékony metélttel (mint minden ünnepélyes alkalommal), ízét utánozhatatlanul adták meg a fűszerek és zöldségek, melyeket kiszűrve külön tálaltak fel, hogy a leves tiszta arany színe érintetlenül megmaradjon...

   Nagynénémék udvarán áll a 12 személy, középen maga a "karmester", nagynéném  kötényben, széles mosollyal, nagyapám "tatáros" ferde vágású szemét örökölve... Öcsém a jobbszélen grimaszol, alig 26 éves, 2 gyerek apja; az ünnepélyesebb pillanatok pátoszát szerette megtörni, természetes kedvességét, jóságát, óriási szívét szarkazmusok alá rejteni (ebben kicsit hasonlítunk...). Mellette anya, szép fiatalon, 46 évesen.

   Nagynéném mögött a férje, élete nagy szerelme alig 16 éves kora óta. A családi legenda szerint korengedéllyel házasodtak, miután nagynéném kinyilatkozta: "Vagy Jóska, vagy a kötél!" (vannak ilyen végzetes mondatok, melyeket annyiszor hallott az ember gyerekkorában, hogy halhatatlanul emlékezetébe vésődtek). Mellettük veje és lánya, kedves unokatestvérem, akivel mindig nagyon érdekes volt elbeszélgetni: kíváncsisága, sokféle tehetsége ezer terület felé vonzotta.

   Mindenki mosolyog, örül, hogy együtt vagyunk. Nagynéném szereti összegyűjteni a közeli rokonságot, különösen a vérszerintit, de a "hozott elemeket" is. Ez utóbbi fogalmat a franciából kölcsönöztem ("pièce rapportée" szó szerint "hozott anyag", amely a vérszerinti rokon házastársát jelenti: vő, meny stb. Felhangja lehet vicces, ha jó a viszony a családban, de ha nem, akkor bántó, sőt megalázó élű), nem tudom, van-e magyar megfelelője.

   A képen szereplő 12 személyből már csak 4 él, valamint a fényképező, vagyis én magam. Tanú ez a kis vékony papír, bár évek múlva bizonyára semmit sem mond majd az eljövendő nemzedékek számára. Egy ismeretlen múlt elporladt tanúi... A papír sem lesz örök életű. A házat eladták, nem lángolnak már az udvarán nagynéném piros muskátlijai sem.