Nyitva az ajtó a kertre. Beengedem a reggeli harmatos illatú hűvösséget, mielőtt a nagy meleg, a vihar előérzetétől terhesen, ránk nem zuhan. Soha nincs nesztelenül mély csend, talán még éjszaka sem. Távolról, mintegy háttérzajként valami fűrész, esetleg fűnyíró töri meg, bele-beleszólnak a rigók és a vadgalambok a terebélyes szomszéd fákról. Az utca felől agresszív motorberregés, szerencsére hamar eltávolodik.
Nappali zajok, az élet visszhangjai népesítik be a mindennapjaimat, ha egyedül vagyok. Távolról. Most például a szomszéd templom harangja üt lassan, hosszantartóan. Órámra pillantok: nem kellene még egész órát ütnie... Akkor pedig gyászszertartásra hív. Odaképzelem magam.
Alíz múltkori bejegyzése ihlette ezt a mait: az emlékek felidézéséről szólt. "Beszélgessünk hát, amíg tudunk! míg van miről, emlékezzünk míg van mire....!", írja.
Továbbszőttem egy kicsit a magam irányába: hirtelen eszembe jutott blogom "hőskora", 9 évvel ezelőtt. Milyen erélyesen hadakoztam a nosztalgia ellen! "Aki a múltba néz, az a jelentől fél! Ha állandóan a visszapillantón a szemünk, ne csodálkozzunk, ha karambollal végződik az út!..." Most már tudom, hogy magamat biztattam. A mögöttem álló hihetetlenül nehéz évek után úgy éreztem, hogy ha van még maximum tíz évem hátra, maradéktalanul fel kell használnom minden percét, hogy az állandóan későbbre halasztott dolgaimat elvégezzem. Nincs idő a nosztalgiázásra! Nem szeretnék a hiányérzet rossz lelkiismeretével távozni...
Be kell vallanom őszintén, hogy nem hoztam be minden mulasztást, sőt, nagyon keveset. A kezdeti lángolás ugyancsak lehűlt, ha nem is hűlt ki teljesen, talán pislákol még egy kicsit.
Az évek súlya a vállamon? Újabb megpróbáltatások? Az egyedüllét kezdeti varázsa is csökkenőben: azt teszek, amit akarok és akkor, amikor tetszik. Csakhogy nem akarhatok akármit, a korlátok máshol állítódtak fel...
Egyszer csak észrevettem, hogy egyre gyakrabban "utazok" a múltba... Szinte ihlet-forrássá válik. Vajon miért? Talán mert a jövő egyre bizonytalanabb, a jelen élettere is szűkül. Marad a múlt. Az emlékezet, mely szintén veszélybe kerülhet.
Emlékezem hát. Hűségből is, nomeg azért is, hogy egy kicsit újra megteremtsem az életemet.
Továbbszőttem egy kicsit a magam irányába: hirtelen eszembe jutott blogom "hőskora", 9 évvel ezelőtt. Milyen erélyesen hadakoztam a nosztalgia ellen! "Aki a múltba néz, az a jelentől fél! Ha állandóan a visszapillantón a szemünk, ne csodálkozzunk, ha karambollal végződik az út!..." Most már tudom, hogy magamat biztattam. A mögöttem álló hihetetlenül nehéz évek után úgy éreztem, hogy ha van még maximum tíz évem hátra, maradéktalanul fel kell használnom minden percét, hogy az állandóan későbbre halasztott dolgaimat elvégezzem. Nincs idő a nosztalgiázásra! Nem szeretnék a hiányérzet rossz lelkiismeretével távozni...
Be kell vallanom őszintén, hogy nem hoztam be minden mulasztást, sőt, nagyon keveset. A kezdeti lángolás ugyancsak lehűlt, ha nem is hűlt ki teljesen, talán pislákol még egy kicsit.
Az évek súlya a vállamon? Újabb megpróbáltatások? Az egyedüllét kezdeti varázsa is csökkenőben: azt teszek, amit akarok és akkor, amikor tetszik. Csakhogy nem akarhatok akármit, a korlátok máshol állítódtak fel...
Egyszer csak észrevettem, hogy egyre gyakrabban "utazok" a múltba... Szinte ihlet-forrássá válik. Vajon miért? Talán mert a jövő egyre bizonytalanabb, a jelen élettere is szűkül. Marad a múlt. Az emlékezet, mely szintén veszélybe kerülhet.
Emlékezem hát. Hűségből is, nomeg azért is, hogy egy kicsit újra megteremtsem az életemet.
Ez a virág gyönyörű! (Azonnali odakattintásra biztat bárkit.)
VálaszTörlésKedves Rózsa! Nézz csak nyugodtan hátra, ha jólesik! Akkor meg főleg, ha zsigerből jön.
Mostanában én is megállapítottam magamban, hogy folyamatosan nosztalgiázom, sőt az esti kerékpárútjaimon visszatekerek gyermekkorom utcájának elejére. Ott állnak a - minimum - 70 éves fák. Az utca eleje még megvan, de pár ház után már vált az utcakép, hiszen kis lakótelep épült az utca középső részére. És én állok az utca elején, és elképzelem, ahogy 6 évesen rohanok az első tanítási napomra délutánra, kicsit késésben. Azóta is kicentizem az indulásaimat, pedig sokszor szeretnék legalább fél órával előbb ott lenni, ahova mennem kell.
Szerintem hatvan éven felül már mindenki elkezd hátrafelé pillogni. Ez a normális. Nekem legalábbis mindenképp.
Hát még az illata, Éva! Nagyanyáim kertjének nyári illata... Úgy estefelé, locsolás után, amikor már a hőség is enyhült...
TörlésIgen, én is "kicentizem". Utálok késni, de ritkán vagyok készen előbb!
https://www.ted.com/talks/bob_stein_a_rite_of_passage_for_late_life?language=hu
VálaszTörlésGondolatébresztő előadásában Bob Stein előre és hátra tekint, új hagyományokat emel a holmijaink elajándékozására (és arra, hogy osztozik az azokhoz kapcsolódó történeteken is), azt javasolja, ahogy idősödünk, így tekintsünk vissza életünkre, és nyissunk ajtót a jövő előtt, bármi tartogasson.
Köszönöm, Kati, nagyon érdekes volt! Sok gondolata már az én fejemben is megfordult: kor kérdése?
TörlésTény, hogy rituálékra szüksége van az embernek. Holmijaim elajándékozása is felmerült bennem pár hónapja...
S főleg: a tárgyakban az a legfontosabb, hogy milyen történet fűződik hozzájuk!
Bizony fontos a személyes múlt átadása. Ez történt az írásbeliség előtt is. A törzs, a klán, a nagycsalád múltja, története, a felmenők életének kanyarjai, tapasztalatai,gondolkozásmódja gazdagíthatja az utódok életét, erősítheti gyökereiket, segítheti önazonosságukat. Olyan ez, mint a fényképek. Korniss Péter fotós írja: a fényképezőgép különösen érzékeny a múltra. A régi, vagy az eltűnőben levő mindig hangsúlyos lesz fényképen. A múltnak egy másik lehetséges lenyomata a visszaemlékezés.
VálaszTörlésIgen, Mick, a tárgyak, a fényképek az emlékezet lenyomatainak hordozói... Időgépeknek hívom őket magamban. Szeretek mesélni a család fiatalabb tagjainak, de nem akarom őket untatni sem, mint valami inkontinens öreg fecsegő, akivé leszek lassan, ha meg nem tartóztatom magam...
TörlésAz a szörnyű, hogy már mindenről eszembe jut valami a régmúltból, öreg nénik-bácsik szokták untatni a beszélgetőpartnert ilyen visszarévedésekkel. Nagy szerencséje a világnak, ha ilyenkor senki nincs a közelemben, így senkit nem untatok vele. :)
TörlésEgyébként is egyre gyakrabban érzem úgy, hogy nem tesz jót a visszarévedés. 8-10 éve még feltett szándékom volt, hogy megírom a családom történetét, meg persze benne a magamét is. Most már úgy gondolom, csak felzaklatna és megterhelne, ráadásul se gyerek, se unoka nem profitálna belőle, úgyhogy ez elmarad.
Érdekes, Ági, hogy te meg ellenkező irányba "fejlődsz"... 9 éve, amikor elkezdtem blogolni, a tiéd (már tapasztalt, sikeres blog) inspirált legjobban, nosztalgikus is volt részben, ahogy kellett...
TörlésAz a családtörténet nem szólhatna szélesebb körnek?...
Az írás olyan, mint a hagyaték. Ha akarnak, élnek vele, ha nem, ők lássák.
VálaszTörlésEbben teljesen egyetértek veled, Mick (remélem, jól vagy, csak így zárójelben), az írást most már akkor se hagyhatnám abba, ha akarnám...
TörlésJól, egy lájtos kemó után. Már csak 11 lesz, vagy ki tudja, mi és hány.
VálaszTörlésErőt és sikert kívánok hozzá! (az írás különben hatásos terápia-kiegészítő!)
TörlésSzerintem a "multba utazni" nagyon jo. Annyi szep dolog tortent amelyekre jo visszaemlekezni, jo ujra atelni a gondolatainkban (es igen, jo megosztani a gyerekeinkkel). Nem ugy fogom fel a nosztalgiazast, mint a multba menekulest vagy elfordulast a jelentol, jovotol. Mas. Nekem a nosztalgiazas egyenlo a lecsendesedessel, en-idovel. Legtobbszor jokedvuve tesz. Ugyanugy szuksegem van ra, mint a jelen elmenyeire es a jovo tervezesere (mar amennyit tervezni lehet belole...).
VálaszTörlésEszembe jutott most a kozepiskolai evekbol egy idezet Alfred de Musset-tol: "Un souvenir heureux est peut-être sur terre plus vrai que le bonheur" (egy boldog emlek talan valosagosabb, mint maga a boldogsag)
Éppen tegnap beszélgettem a témárol egy régi ismerősömmel.
TörlésMivel válogathatunk a felidézhető emlékek között, válasszuk hát a kellemeseket, melyek esetleg gyógyító hatásúak lehetnek!
A Musset-idézet érdekes, el lehet rajta gondolkodni...