Tegnap délután kedves ismerősökhöz voltam hivatalos kávéra. Innen kb 20 km-re laknak, el is autóztam a rekkenő hőségben hozzájuk. Pár évvel fiatalabbak nálam, sokmindent megosztunk érdeklődés, néhány társulati tevékenység területén: mindig szívesen találkozom velük. Tegnap annál is inkább elmentem, mert a férfi súlyos egészségi gondokkal küszködik, s jót tesz neki egy kis kikapcsolodás, beszélgetés.
Az árnyas teraszon szürcsöltük kávénkat, teánkat nagy nyugalomban, amikor váratlan vendégek érkeztek, a férj unokatestvére, neves sebészprofesszor a feleségével. Mindig szívesen fedezek fel új arcokat, hasonló meglepetéstől sosem esek pánikba, inkább kíváncsivá tesz.
Az újonnan érkező is - kb. velem egyidős a professzor - meglehetősen beszédes volt, így a társalgás nagyon megélénkült. Élveztem is, egészen addig, míg elő nem vett egy vastag paksamétát.
Kiderült, hogy üres óráiban (melyekből ugyan kevés van), versírásra adta magát. A csomag leendő verseskötetét tartalmazta, melyet nagylelkűen velünk is szándékában volt megosztani...
Nyári 30°-on felül nem ez a legüdítőbb elfoglaltság, hát még ha kérés nélkül szabják ki az emberre... Ha a versek ráadásul nem túl jók, akkor meg egyenesen a büntetés kategóriáját súrolja... Ez volt a helyzet.
Kényelmetlen szituáció, mert az illető eddig csak baráti biztatásokat kapott. Mélyen meg van győződve versei irodalmi értékéről. Kényes dolog véleményt mondani: mi jogon lomboznám le kedélyét, hiszen annyi örömet talál ebben az időtöltésben, mely valóságos üdítő lélegzetvétel számára? Hazudni viszont képtelen vagyok. A semleges területet választottam, diplomatikusan elzárkoztam a vélemény-nyilvánítástól, bár nehéz volt, mert sokszor egyenesen nekem szavalta őket!...
Hosszú tapasztalat áll mögöttem e téren: Gilbert megkövetelte, hogy véleményt mondjak írásairól, s már ez maga is kényes diplomáciai gyakorlat volt! Többek között emiatt hoz nehéz helyzetbe, ha az én teljesítményemről mond véleményt valaki (ezért nem is kérem ki, hogy ne ejtsek senkit ebbe a csapdába). Nyilván mindnyájan azt szeretnénk, ha tetszést vívna ki, amit elkövetünk, mert az annyira jólesik! Ugyanakkor mennyi a lelkesedésben a kegyes színlelés, a személyes szimpátia, esetleg az ártatlan hozzá nem értés, ki tudhatja...
Bizony, kellemetlen lehetett. Főként, hogy szinte életelemünk az őszinteség...Nehéz visszavonulni, de néha- mint ahogy most Veled is ez történt - muszáj.
VálaszTörlésEmlékszem, annó Apa egy kedves kollégája tartott éjszakába nyúló felolvasást színdarabjaiból.
Sokáig megmaradt a családban egyik remekbe szabott hasonlata, mert a szerző pazarnak ítélte és ismételgette/ízlelgette elégszer: olyan a Szahara, mint a csokoládétorta porcukorral leszórva. (Hát, nem igazán...)
/Készülök ám levélírásra/
rhumel
Hát, a porcukor még hagyján, de hol a csokoládé?...
TörlésKezdő írogató fürdik a szavakban, saját találmányaiban, melyek elvakítják... Később, amikor már kellő távolsagot tudott teremteni önmaga és szüleménye között - hogy kihűljön egy kicsit a forró sütemény - józanabbul meg tudja ítélni, s akkor kezdi rajta a fontos farigcsálást... (saját tapasztalat beszél belőlem. )
(leveledet türelemmel várom!)
Érdekes dolog ez, mert persze szeretjük az elismerést, mégis én például a rajzaimmal vagyok úgy, hogy kifejezetten zavar, amikor a rajzkörben a tanárnő elismeréssel felmutatja a többieknek az éppen készülő rajzomat. Vagy akkor mégse igénylem az elismerést? Mert dicsérheti bárki, ha nekem valamelyik rajzom nem tetszik, akkor úgyis megsemmisítem. :)
VálaszTörlésÁgi, furcsa dolog ez. Ha engem szembe dícsérnek, esetleg "reklámoznak", legszívesebben elbújnék egy egérlyukba... Ugyanakkor természetesen jólesik! De nagyon zavar, az biztos. Nem egészen értem, miért. Pszichoanalizálni kellene, de most már minek?... (mint oly sok dolognak, sejtem, hogy a kulcsa a gyerekkoromban van)
TörlésÉn is pontosan így vagyok vele, legszívesebben elbújnék, de persze örülök. :) Egyébként se szeretek középpontban lenni (ami a pedagógusmúltat tekintve furcsán hangzik, de ott sose zavart), szerintem nálam ettől van ez, zavar, hogy olyankor mindenki odanéz rám.
Törlés"Egyébként se szeretek középpontban lenni" - számomra is olyan "pellengér" íze van... De vajon miért? Nem tudom.
TörlésA professzorod, ha intelligens, pontosan tudja, mi a helyzet. De jólesik becsukni a szemét, és baráti elismeréseket gyűjteni,ő is szeretné néha "elringatni magát."
VálaszTörlésVan ilyen barátném, nyugalmazott irodalmi szerkesztő. Vénségére novellákat ír, és meg van győződve irodalmi értékükről. Ez ám a kínos helyzet!
Nagyon jó példa a barátnéd! Mennyivel könnyebb mások produkcióját megítélni!... (a távolság!)
TörlésElhiszem, mennyire kínos.
"Professzorom" intelligens volta ellenére rettentő magabiztosnak tűnt...
A bírálatok módja különféle.
VálaszTörlésEgy főszerkesztő írta egy cikkre: Ez úgy sz* , ahogy van. Ezt sose merném.
Molnár Ferenc amerikai titkárnője negatív véleményt sose hangoztatott, de ha néma maradt, MF tudta, hogy ez vastag nemtetszést takar.
A zsűri mindig nehéz helyzetben van. Ezt lehet látni a vetélkedők alkalmával, náluk nehezebb helyzetben csak azok vannak, akiket a jogos vagy jogtalan kritika ér.
A kritikusok sokszor csalárdak. Pl. a vicc szerint a matek tanár így szól: Nálam egyest az kap, aki annyit tud, mint én, kettest az kap, aki annyit tud mint a tankönyv írója, hármast az, aki annyit tud mint Einstein. Négyest az kap, aki többet tud, mint Einstein. Ötöst pedig az kap, aki csontot hoz a kutyámnak.
Eszembe jutott Hofi története...Szendrő József néhai színész és direktor klasszikus anekdotája, akitől egy próbán megkérdezte egy rendező:
Törlés- Direktor úr, milyen a darab?
- Fos! - vágta rá Szendrő.
- És ha összeáll?
- Akkor még lehet belőle sz*r is...
Bocs, de nem tudtam illedelmesen kicsillagozni, viszont idekívánkozott a témához.:)
rhumel
Köszönet a hozzászólásokért!
TörlésMick: én kb. úgy voltam, mint M.F. titkárnője, de azért muszáj volt egy kicsit evezgetnem az általánosságok tengerén... Értette, aki akarta...
Mindezek miatt vagyok nehéz helyzetben (és tiporgok egyhelyben) saját produkciómat illetően...
@E: Jót mosolyogtam Hofi történetén... Egyszer francia blogomon csokorba szedtem pár kritikust érintő anekdotát.
TörlésÍme egyik (ford. én): "Egy írótól megkérdezni, hogy mit gondol a kritikáról annyit tesz, mint megkérdezni a lámpaoszloptól, hogy mit gondol a kutyákról." (John Osborne)
Én általában egy-egy recenzióban megpróbáltam értékeket kimazsolázni egy új könyvben, ami miatt m é g i s érdemes elolvasni. Egyszer aztán nem voltam humoromnál, és csupán tárgyilagos bírálatot alkottam. Jött a szerző, és a fejemhez vágta, hogy visszaéltem az ő bizalmával, és recenziómat jobb lett volna meg se írni. Hát így legyen okos az ember. Én viszont az olvasóimnak tartoztam azzal, hogy érdemben tájékoztassam őket a kiadványról. Kényes téma ez. Két malom között való őrlődés. Végigvonul az egész kultúrtörténelmen.
VálaszTörlésA szerzői ego legtöbbször túlméretezett és nagyon-nagyon érzékeny... Ráadásul meg van győződve, hogy a kritikus nem más, mint bosszúra éhes, tehetségtelen és elfuserált író...
TörlésValahogy így. Amikor egy író kifogásolta, hogy mindenféle vacakkal töltik meg a könyvesbolt kirakatát, és az övé csak oldalt látható, persze, hogy nem fogy a könyve. Szerinte az általa írt köteteknek kellene ott lenni a kirakat közepén, és akkor... Jót mosolyogtam rajta addig, ameddig egy általam írt és szerkesztett kötet meg nem jelent. Nem is gondoltam volna, hogy engem is megcsap ez a fajta kényszeresség. Utóbb egyáltalán nem bántam, hogy nem kell tülekednem könyvnapon a többiekkel, hogy dedikáljam saját könyvemet. Az írók közül sokan (mind?) hajszolják az elismertséget valamilyen fokban. Mivel nem lehet naponta új könyvet írni, deprimáltabb és feldobottabb időszakok váltják egymást életük során. Viszont ha hiányzik belőlük az exhibicionizmus, az sem válik előnyükre.
VálaszTörlésBonyolult kérdés. Ha nem vágyna az író nyilvános és minél szélesebb elismerésre, elég lenne, ha csak a fiókjának írna. De egy idő után vágyik a megmérettetésre, az elismerésre. Ráadásul, ha meg is kapja, olyan (lehet, nem próbáltam), mint az első adag kábítószer...
Törléshát én épp a napokban jól megkaptam lesújtó kritikámat , a sose igazán versnek tartott "verseimről"... hogy csak a leglényegét emlitsem: "rövid sorokat ne...."...pedig csak azért rövidek, mert az közelebb van hallgatéshoz :)
VálaszTörlésAliz, én szeretem a rövid sorokat épp úgy, mint a hosszabakat! A vers nem attol jó, hogy rövidek vagy hosszúak a sorok! Sőt, a kettő váltakozásának is megvan a kellő hatása ritmus tekintetében. És természetesen, a versben, akár a zenében, a csöndnek is óriási szerepe van!...
Törlésköszönöm
Törlésén nem értek hozzá, de neked megsúgom: mindig szívesen olvasom a verseidet
TörlésKedves Rózsa! Bevallom, hogy az ilyen bejegyzéseidnél, ami ekkora visszhangot vált ki, szeretek a 15. komment után is jönni, és újra visszaolvasni az egészet.
VálaszTörlésMa nagy élmény volt olvasni Mindnyájatokat! Annyira szellemesek és szórakoztatóak a kommentek, hogy bearanyozzák a napo(ma)t. Tisztelettel adózom az olyan emberek előtt, akik azonnal irodalmi példát is hoznak, ráadásul épp a témához illőt. Valójában imádom a humorral megáldott embereket, és a jó humort Valamennyiőtöknél észleltem már, és nemcsak itt, hanem a saját blogjukban is.
Magához az alaphelyzethez hozzászólva csak az a véleményem, hogy valóban nehéz megtalálni azt a jó mondatot, amely az írni szerető professzort figyelmeztetni tudta volna arra, hogy hol a határ abban, ameddig még szórakoztató a versei felolvasása, és hol van az elég, ahonnan már terhes a hallgatóság számára. És hogy ki legyen az, aki ezt a mondatot megfogalmazza, és ki is merje mondani.
Köszönet, Éva, kedves soraidért!
TörlésA kérdéses epizódot még francia blogomon, sem a Facebookon nem említettem meg franciául, nehogy valahogy visszajusson hozzá ez a burkolt kritika... Elvi szinten akartam említeni, nem pedig egy konkrét személyt "ledorongolni": a kritika kényes oldalát megközelíteni.
Julika (Aliz)! Remélem nem maradtál adósa a lesújtó kritikát megfogalmazó ismerősödnek. De legalábbis annyiban, hogy értse legközelebb, hogy mi indokolja a rövid sorokat. (Nem is szólva arról, hogy az alkotó szabadsága nem "kívánságkosár".)
VálaszTörlés...de igen! :( (és azóta is ezen morfondirozok:)
TörlésKedves Rózsa,
VálaszTörlésnagyon sokszor eszembe jut ez a fenti történeted, és most találtam (nem véletlen) egy nagyon jó gondolatot hozzá, amit R. M. Rilke mondott egy verset fabrikáló kérdezősködőnek:
kimásolom neked) " Azt kérdezi, jók-e a versei. Engem kérdez. Másokat is megkérdezett már. Összehasonlítja őket más versekkel, és aggasztja, ha nem értékelik eléggé erőfeszítéseit. Nagyon kérem, ne tegye. Kifelé figyel és éppen ez az, amit most nem szabadna tennie. Senki sem tud tanácsot adni, és segíteni magának, senki! Egyetlen egyet tehet, mélyedjen magába. Keresse meg az okokat, amelyek írásra készteti, nézze meg, vajon a szíve mélyéig hatolnak-e a gyökerei, vallja be magának belehalna-e ha megtagadnák magától a írás lehetőségét, Mindenek felett ezt kell tennie, kérdezze meg önmagától, az éjszaka legcsendesebb óráján : "muszáj írnom?"...s ha erre a komoly kérdésre egyértelmű erőteljes MUSZÁJ a válasza, akkor építse életét e köré a szükségszerűség köré és életének legjelentéktelenebb pillanatában is ezt kell tükröznie és bizonyítania......"
Csak most találtam rá a megjegyzésedre, kedves Kati, köszönöm, találóbb nem is lehetett volna R. M. R....
Törlés