A kérdés nap mint nap felvetődik. Egyik ismerősöm tegnapelőtt majd egy óráig telefonált, a végén sírva, hogy az összeomlás szélén áll. Nemsokára 80 éves lesz, négy éve özvegy és nem bírja az egyedüllétet elviselni. Férje tenyerén hordozta; bevallása szerint még a saját autóját is csak a férj halála után töltötte meg először benzinnel!... Emlékszem, a nagybeteg társ utolsó hónapjaiban megpróbáltam előkészíteni arra, ami vár rá, s amit én akkor már nyolc éve jól ismertem. "Ha magadban nem találod meg a kiutat, a megoldást, másoktól hiába várod", mondtam, mint valami kínai bölcs. Máig is meg vagyok róla győződve.
Nem jelenti azt, hogy nem lehet és nem is kell a családra, barátokra számítani. De csak bizonyos mértékig! Nem helyezhetjük rájuk hiányérzeteink minden terhét. Nekik is megvan a maguk baja. És ne csak várjunk tőlük, menjünk is feléjük érdeklődéssel, törődéssel. Akkor nem lesz olyan kiegyensúlyozatlan a kapcsolat.
A kérdés természetesen nem ilyen egyszerű.
 |
| Giacometti |
Nap mint nap találkozunk a nyomor kilátástalanságával is.
Franck talán még 30 éves sem volt, kicsit odébb lakott, a szociális szervek bérelte nagy házban, többedmagával. Volt tető a fejük felett. Munkát is keresett, de hiába. Szomszédoktól kapott ezt-azt, ennivalót, ruhát, gyógyszert is, ha kellett. Ha az utcán találkoztunk, váltottunk pár szót, messziről köszönt egy foghíjas mosoly kíséretében. Megmutatta pár hónapos kislánya képét, aki az anyjával lakott. Azt mondják, nagyon nehéz gyerekkora volt. Néha ivott is egy kicsit. Ő volt, aki a bankkártyámat megtalálta tavaly az autóm mellett a földön, és becsöngetett vele (itt irtam meg).
Tegnapelőtt, halottak napján végett vetett az életének.
Szegény. Isten nyugosztalja! - ahogyan mondják mifelénk.
VálaszTörlésVagyunk pàran, akik gondolatban elkisérjük egy darabig...
TörlésOoo, te jo ég. Nagyon szomorú történet, jaj.
VálaszTörlésNemrég hallottam a rádióban egy musort, ha van idod hallgasd meg, lent belinkeltem. A második sztori érdekesebb, egy jó famíliából származó lányról, akiből hajléktalan lett, és aki 17 évig élt Párizs utcáin. Közben szuletett két gyereke (ez a műsor témája is amúgy). A legmeglepőbb az, hogy milyen SZÈP hangja van a nőnek, és hogy az ember nem várná egy hajléktalantól (sztereotípiák!) hogy ilyen szèpen fejezze ki magát. 10-15 perce az egész, én meghallgattam kétszer, nagyon érdekes, az ember szíve osszeszorul, amikor az elso gyerekérol mesél.
https://www.franceculture.fr/emissions/les-pieds-sur-terre/maternites-sans-toit
Igen, és milyen sokan vannak, mindegyik története más. A nőknek még nehezebb az utcán.
TörlésMeghallgattam. Néha az az ember érzése, hogy egyszerűen NINCS megoldás. A kiszolgáltatottság. És hogy szinte mindenkinek kijuthat, szerencse/balszerencse kérdése. Én a család viselkedését is nagyon elítélem: fontosabb a látszat, a jó hír, a közéleti szereplés mint a gyerekük sorsa... Egyszerűen ki tudták törölni az életükből...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésNagyon jó képet tettél az írásodhoz. Végtelenül kifejező.
VálaszTörlésGyörgyi, rendkivül megfogott ez a Giacometti szobor a Maeght-gyujteményben, Nice mellett.
TörlésCsinált egy hasonló macskát is...
Ember-kutya párhuzam kifejezőbb.
TörlésJelen esetben főleg ez a kóbor kutya!...
Törlés