Facebook és függőségi állapot

   Kis belső mosollyal, sőt, némelykor egyetértéssel olvasom többek kritikáit a facebook-kal kapcsolatban. Felületes olvasásra ingerel, többnyire megelégszik a látogató a képek (szintén felületes) megpillantásával, mert a publikáció-zuhatag állandó és végtelen.

   Van, aki határozottan elzárkózik a gondolatától is, hogy netán hatása alatt lenne, miközben állandóan jelen van, alig kiforrott ötleteit, esetleg életének, gyerekeinek, kedvenc háziállatának legkisebb rezzenését is megörökíti és a közönség szeme elé tárja... Közben lázasan számolja a befolyó lájk-mennyiséget. Mert ugye, ez a legfontosabb: kinek, mennyi lájk jelzi a népszerűség barométerén a létezés fokát.

   Milyen hatással lehet az önbecsülésre, az önbizalomra, miért van olyan nagy kommunikációs inger alá vetve a legtöbb felhasználó? Egyre inkább kutatások tárgyává lesz a közösségi médiák hatása, mióta berobbant milliók életébe. 

  Egyértelműen azoknál áll fenn a legnagyobb függőség, akiknek önbecsülési szintje meglehetősen alacsony és mások véleményének van kiszolgáltatva. Bizonyos drogfüggéshez hasonló állapot alakulhat ki, melyet állandóan "táplálni" kell, különben depressziós megvonási tünetek léphetnek fel.

   A facebook és a többi közös média a társas lét illúzióját kelti: valaki mindig jelen van és reagál(hat), legalábbis ennek potenciális lehetősége létezik, s a pozitív reakciók balzsamként hatnak az öbizalom sebeire. Nem vagyunk egyedül a végtelen világegyetemben, sőt, még pillanatnyi elismerés, csodálat illúziója is ölünkbe pottyanhat. Ez pedig ösztönző lehet a sántító önbizalom számára, kibillenthet a tehetetlenség bénító állapotából.

   Hogy ne maradjak a kissé gyáva el nem kötelezettség általánosító szintjén, hogy is állok mindezzel én magam?

   Hát igen, látogatom a facebook-ot. Publikálok is, meg is osztok rajta ezt-azt, ha nem is horribilis mennyiségben, és a témákat is próbálom megszűrni. Nem vagyok elég képmutató ahhoz, hogy azt állítsam, nincsenek rám hatással a lájkok, szívek és egyebek. Örülök, hogy van, akinek tetszenek kis irományaim, képeim, az őszinteséget megelőlegezem nekik, hisz senki sem kötelezhető e gesztusra. Nekem pedig kis adag dopamin-hormont fecskendeznek sántító önbizalmamra, hogy újra próbára tegyem magam.