Télközép

   Holnap véget ér január. Február 29 napos lesz, még visszacsaphat a tél mérgesen, mielőtt végképp kapitulálna. A kaméliám a hónap közepe óta virágzik... Remélem, megkegyelmez neki, ami a télből megmaradt.

   Viszonylag nyugalmasan telt a január, leszámítva az elhúzódó visszérgyulladást. Elvileg jól előrehaladhattam volna a rám váró írásbeli munkákkal és a megrajzolnivalóval is. Ehelyett alig-alig kapirgáltam meg néhány elkezdett dolgot, csak kerülgettem az előttem álló munka-hegyet, mint macska a forró kását. 

   Máig sem vagyok tisztában prokrasztinációm rejtélyeivel. A halasztgatás még csak hagyján: az ember szívesen odébb tolja a nemtetsző tevékenységek halmazát, jó ürügy mindig akad, nem kell érte a szomszédba menni. Nálam viszont mostanában semmi sem helyettesítette az elkerült "kényszermunkát": az űr szélén botorkáltam, igyekeztem nem pillantani a mélyére, nehogy belezuhanjak.

   Reggelente bizonyos munkakedvvel ébredtem, terveim is voltak a napra, de a kezdeti reményteljes pezsgést hamarosan enyhe undor, émelygés váltotta fel, bármelyik ötletet húztam is elő: egyikhez se volt gusztusom, indítékom, vágyam... Néha biztattam magam: gyerünk, csak el kell kezdeni, megy az majd magától is, mint hajdanán! Rövid próbálkozás után csüggedten le kellett róla mondanom, s visszasüllyedtem a teméketlen letargiába...

   A prokrasztinációt régóta gyakorlom: iskolás korom reggeli felkelései, melyeket a végtelenségig húztam, az egyetemi vizsgákra készülődés utolsó napra, éjszakára  hagyása, a hivatalos papírok elintézetlen felhalmozása, a kiállításokra készülés utolsó egy vagy két hétre halasztása  -  mintha csak borotvaélen táncolva, a stressz nyomása alatt tudnék igazán teljesíteni!... Minden így nyert perc, óra, nap ajándékként élhető meg, melyet azonban mélységes fáradtság és bűntudat követ.

   Ki időt nyer, életet nyer. Vajon nem ez lenne-e végül is a tudatalatti indítóok?... Gyanús.